13. rész

Mikor meghallottam a telfonom pittyegését, mintha valami élet mentő dolog lenne (valamijen értelemben az is volt), kapkodva nyúltam a zsebemhez. Idegesen rángattam ki a készüléket az eddigi helyéről, de ez a kapkodás hamar abba maradt, mert rájöttem, hogy teliesen idiótát csinálok magamból. Mikor a készülék már a kezemben pihent, gyorsan megnyitottam az üzenetet, amiben Hoseok válasza volt. Nem álltbenne túl sok. Csak 2 betű állt benne:
Ok
... Azt mondom, hogy vészhelyzet van, ő meg csak két betűt képes válsznak bepötyögni! Nemtetszésemet kifejezve hangosan felhorkantam, és az egyik kezemet, amiben a telefon is volt magam mellé ejtve, a másikat pedig csípőmre rakva bosszankodtam. Mikor rájöttem, hogy hol is vagyok, és kik vesznek körül, ráadásul mennyire idegesnek kéne, hogy legyek az apám jelenlétében, rögtön átváltottam arckifejezésemet zavarttá.
- Elnézést - dadogtam kétségbeesetten - sajnálom, de mennem kell! Viszlát!
Meg sem várva a válaszukat, apám mellet elslisszolva gyorsan felvettem a cipőmet, majd kirohantam a házból a meglepődött arckifejezéseket hátra ahgyva. Mikor már nem láttam a házat, megálltam és két kezemet a térdemre téve kezdtem el lihegni. Mikor már lenyugodtam, megcsörrent a telefonom.
- Te most komolyan csak két betűvolt a válaszod, ahoz képest, hogy azt mondtam vészhelyzet van!? - vált idegessé a hangom.
- Bocsánat - szólalt meg félénken Hoseok a túloldalon.
- Inkább hagyjuk... - fújtam ki a levegőt - egyébként mit szeretnél? - váltottam át fáradtra a hangnemem.
- Igazából csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy mi is az a nagy vészhelyzet.
- Áh... Akkor bocsánat kérés elfogadva - jöttem zavarba.
- Még szép! - váltott át egóba Hoseok.
- Otthon voltam...
- És? Ezt eddig is tudtam.
- De nem ott! A szüleimnél otthon!
- Jaaaa...! Az tényleg gáz - jött rá a lényeglegre.
- Kössz hogy együtt érzzel velem. Igazán kedves vagy - fedtem fel a tényeket - Idióta...
- Most mé... - de nem tudta befejezni, mert óriási hangzavar támadt körülötte, ami miatt el kellett tartanom a telefont a fülemtől.
Pár másodperc múlva, Hoseok beleszólt a telefonba.
- Ezt hallanod kell - hangja vidámsággal, és egy kis kárörvendéssel volt teli. Vajon mi történt?
Mikor kihangosította a telefont, a két csapat hangját lehetett hallani. Mit keresnek ők ott?
- Hyojun eltűnt! - hallottam meg Minhyuk hangját.
- Már mindenhol kerestük, de sehol sem találtuk! - ez Yookwon volt.
- Próbáltátok már felhívni? - kérdezte Namjoon.
- Csak Yookwon próbálta, mert neki van meg egyedül Hyojun telefonszáma, de neki lemerült a telefonja - hallottam meg Jiho hangját.
Hogy lehetnek ezek ennyire sötétek? Ráadásul úgy beszélnek róla, mintha nem lenne más megoldás!
- Miért nem raktad fel töltőre a telefont? - csatlakoztam be a beszélgetésbe. Hirtelen a kisdisznó hangját hallottam meg, egyre hangosabban, amivel arra következtettem, hogy Hoseokhoz közeledett.
- Ez igaz... - ezek tényleg sötétek... - De várjunk csak! Hyojun?! Hol vagy? - vált vidámmá a hangja.
- Mindjárt elindulok, de előbb még szeretnék beszélni Hoseok-kal.
- Oké, akkor várunk! - válaszolt boldogan Yookwon.
Mikor minden elhalkult, vagyis J-hope kikapcsolta a kihangosítót, a fiú beleszólt a telefonba.
- Szóval akkor mit szeretnél?
- Inkább csak elmondanám a részleteket, hátha úgy jobb lesz.
- Áh. Értem.
- Az egész tulajdonképpen egy hekker miatt van! Valaki meghekkelte az adataitokat, ráadásul e miatt elmarad 4 fellépésetek és ezért egy nyomorult titoktartási szerződést kellett alárnom, bár nem tudom, hogy minek, mert szerintem telejesen fölösleges volt és még ennek tetejében ezt neked tilos lett volna elmondanom! - hadartam el egy szuszra a történtek első felét.
- Egy hekker? - lett egy kicsit ideges. - személyes véleményem szerint inkább tehetséges, mert feltudott törni egy híres ügynökség adatbázisát... - mikor rájött, hogy mit is mondott, elnémult.
Kellett egy kis idő, hogy nekem is eljusson a tudatomig az előbb hallottak. Ha jól értelmeztem, akkor...
- Jung Hoseok! Te most komolyan feltörted azt a nyomorult rendszert? - kezdtem el felemelni a hangom idegességem miatt.
- Csak azért, mert már élő hullák vagyunk e miatt a sűrű beosztás miatt... Egyébként ha jól hallom meggyógyultál - kezdett el szabadkozni.
- Ne tereld a témát! Tudos te, hogy miattad miket kellett át élnem! Találkoztam 4 év után most találkoztam elősször apámmal, ráadáaul nem volt valami fényes emlék ez. Aztán még ott van anya és Dongsun is! Ez volt életem egyik legborzalmasabb napja. Most leteszem. Még majd beszélünk. - azzal a lendülettel kinyomtam a telefont.
Az egész e miatt az idióta miatt van! Idegsségemben elindultam az egyik irányba, azonban valaki az utamat állta. Mikor felnéztem az illetőre, az idősebbik bátyámmal találtam szembe magam. Bakker. Hogy lehetek ennyire szar titoktartó.

Idegesen szoromgattam a kis teáscsészét a kezemben. Nem tudtam, hogy mivel kezdjem. Dongsun egy közeli kávézóba vitt el, de azóta az eset óta egy szót sem szólt. Csak merdten bámult ki az üvegablakon túli külvilágra.
- Mi történt? Miért nem mondtal el?
- Az a hír rólam... - kezdtem el dadogva - részben igaz volt. Az a lány nem én voltam, de egy kis incidens miatt valahogyan elcsréltük a táskáinkat az iratainkkal együtt, és mivel teljesen felismerhetetlenek voltak a testek, ezért az irataikat nézték, ami ugye az enyém volt. - hadartam el az egészet - lekerekítve ennyi.
- Értem... - még mindig a kinti világot bámulta, de nem sokkal később vissza fordult - örülök, hogy nem haltál meg - mosolyodott el, amivel együtt egy könnycsepp is legrdült az arcán. És mégegy.
- Ne sírj, mert akkor én is fogok - így is lett.
Mindketten, mintha egymás gondolatainkban olvasnánk egyszerre felálltunk, és egymás nyakába borulva elkezdtünk halkan sírdogálni. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, de nagyon jó érzés volt. A régi emlékek nem jöttek elő, hanem csak az a megnyugtató érzés töltötte el az egész testemet. Viszont mint minden jó dolog, ennek is egyszer vége lett.
- Hazaviszlek - szólalt meg Dongsun.
- Rendben. - dünnyögtem a vállába.
Lassan eltávolodtunk egymástól, majd letöröltük a könnyeinket és kínosan elnevettük magunkat.
Nem tartott sokáig, de az elmúlt 4 évben most elősször, ebben a pillanatban jól éreztem magamat.

12. rész

Az autópályán akkora dugó volt, hogy szinte lépésekben haladtak a kocsik. Mivel a normális út az irodához egyébként egy órás lenne most 2 órán keresztűl szenvedtem a kocsiban. Legalább tudtam gondolkodni. Rájöttem, ha én  nem változatok akkor a múltam mindvégig kísérteni fog. Gyorsan a gázra tapostam és szlalomozni kezdtem a kocsik között. Fél óra múlva már az ügynökségen is voltam. Felfutottam a lépcsőn hisz nem volt kedvem arra a fránya liftre várni és benyitottam az irodába. Egy hatalmas tágas kis irodába léptem apám pont a közepén ült egy flancos asztal mögött. Mögötte egy haltalmas faltól falig lévő üveg ablak terpeszkedett amitől rögtön kavarogni kezdett a gyomrom, persze nincs tériszonyom, de ez akkor is durva volt! Apám először nem akarta tudomásul venni, hogy itt vagyok, így jó nagyot taszajtottam az ajtón. A hangos ajtócsapódásra megrezzent és végre rámnézett.
- Ohh jó napot!- Kezdte mézes mázosan
- Ne kezdd! Ketten vagyunk.- ültem le vele szemben lévő székre. Kijelentésemre persze alább hagyott a lelkesedése, de azért folytatta.
- Jólvan. Azért hivattalak be, mert alá kell írnod egy szerződést!
- Milyen szerződést? Már mindent aláírtam amit kellet- Apám felált és a szekrényéhez lépett. Akkora lehetett mint az otthoni gardróbom, vagy talán még nagyobb is.
- Erről lenne szó- A kezembe nyomot egy három oldalas összetűzött papír köteget. Az első mondaton rögtön megakadt a szemem. Titoktartási nyilatkozat.
- Ez meg mi? Milyen titoktrtási nyilatkozat?
- Az a helyzet, hogy valaki betört a rendszerbe és meghekkelte a bandák adatait. Aminek az lett a következménye, hogy el kellett törölnünk négy fellépést, mert ha kiderülnek a csalások még be is perelheti a céget.
- Oké, de ennek mi köze hozzám?
- Sok. Neked is és annak a több száz alkalmazotnak is alá kell írni egy ilyen nyilatkozatot, hogy a biztonságot megerősítsük.
- És gondolod, hogy ezután nem lesz semmi?- Ennél borzalmasabb ötlet nincs.
- Nem, a lényeg az abban van, hogy a jelszót valaki elköpte- váltott  rögtön halkabb hangnemre.
- Hogy mi? Valki belső tégla?- Sutogtam én is.
- Sajnos lehet, hogy erről van szó és ezt neked csak azért mondom el mert a lányom vagy.
- Igen? Mostmár a lányod vagyok?- Miután kimondtam meg is bántam, mert apám arca szép lassan megfeszült és olyan rideg lett mint amilyennek ismertem.
- Ezt a dolgot csak is miattad tettem- mondta kimérten.
- Gondolod, hogy én ezt akartam? Hiányzik a régi életem, anya, Ji, Dongsun....te- az utolsó szót szinte elnyeltem, de ha most nem mondom meg neki azt amit valóban gondolok akkor soha többé nem lesz  hozzá bátorságom.
- Azt hiszed nekünnk nem hiányzol?- tette fel a fő kérdést.
- Nem tudom,  igen?
- Hát persze anyád minden este álomba sírja magát, nekem meg megszakad a szívem miatta.
- Akkor mi a terv? Aláírom ezt a borzlmat és megint csak akkor foglak titeket látni mikor megint kérsz valamit?- álltam föl és vérig sértve ki akartam viharozni a szobából mikor apám olyat mondott amit eddig nekem mlg soha.
- Igazad van. Ezt így nem mehet tovább, el kell nekik mondanod...csak nekik.- Leesett a pofám.
- Hogy mi? Nem! Ezt nem teheted meg velük! Meghalna bennük valami. És rólad is mit gondolnának? - kezdek kiborulni.
- Igaz, ezt nem lehet, na jó akkor folytatjuk ezt a színjátékot! Úgyhogy most írd ezt alá és menj sok dolgom van- Na jó itt telt be a pohár, mit képzel ez magáról. Odarohantam az asztalhoz és aláfirkantottam a nevemet.
- Oké! Remélem te is sokat szenvedsz miatta.- Ezzel meg sem várva a választ elmentem.
Mivel már három óra lehetett éhes voltam szóval  az első utam egy ebédlő volt. A céghez közel van egy remek pizzázó oda ültem be. Szegény pincér szerintem egy kicsit megijedt tőlem, mert eléggé feldúltan, dühösen kértem egy kávét és a szokásos négysajtos pizzámat. amint ettem az ebédemet egy ismerős libbent el mellettem. Ji meglepetten nézett le rám majd le is ült mellém.
- Hát te? - kérdezte és elcsorta az egyik szeletemet.
- Apától jövök- mondtam dühösen.
- Jaj....mit akart?- Erre elmondtam mindent, a borzalmas ötletétől a betörésig.
- Nem mondhatja el!- Kiáltott Ji miután befejeztem a mondókámat.
- Tudom, én is ezt mondtam.
- El sem hiszem, hogy ilyet akart csinálni - harapott bele egy nagyott a pizzámba.
- De valahogy ezt meg kell oldani. Hiányoztok.- Mikor ezt kimondtam Ji felált és felhúzott majd megölelt. Párpercig csak beletemettem a vállába és szagoltam ismerős illatát. Hirtelen viszont egy szörnyű hang szólalt meg a hátunk mögött.
- Ji! Miért nem mondtad, hogy ő a barátnőd?- Anyám meglepetten nézett ránk, nekem meg megállt a szívem.
- Ohh te jó ég! Anya szia- lépet el Ji tőlem.
- Ezt már nem tagadhatod, de miért nem mondtad?- mosolygott anyám.
- Jaj nem, mi nem vagyunk együtt...-próbáltam hárítani az ütést.
- Héé...na de drágám, már mindegy nem kell tovább titkolnod- Kacsintott rám Ji, én meg elkezdtem pánikolni. Ez meg micsinál?
- Jaj drágáim ez csodálatos, akkor neked ma midenképpen át kell jönnöd vacsorára.- Kezdte anyám, de Ji közbeszólt.
- Ohh anya nem kell, ez nem fontos!
- Dehogynem legalább jobban megismerhetem a kis barátnődet.- Ezzel előre ment.
- Te meg micsináltál?- Ütöttem bele a gyomrába.
- Áuu, te mondtad, hogy kell valami megoldás, ha lányaként nem kaphat vissza akkor majd "menyeként" fog- húzta ki magát, hogy majd én bitosan meg fogom dicsérni az ötletéért.
- De Ji te nem vehetsz el engem! A hugod vagyok!- kiáltottam.
- Tudom, de majd lesz egy nagy "szakításunk" te meg megint szabad leszel- Forgatta meg a szemét, mintha ez olyan egyértelmű lenne.
- Nem! Ebbe nem megyek bele- kiáltottam. Ez nem normális, ma mindenki meg van hülyülve?
- Már késő, úgyhogy mennyél, tudod milyen anya ezt nem haggya semmibe.- Ezzel megfogta a kezemet és berángatott a családi kocsiba. Még út közben Ji megnyugtatott, hogy este visszajön a kocsimért, de ez akkor is szörnyű ötlet volt! A kocsiút hosszú vollt és csöndes, én írtam egy SMS-t Hoseoknak, hog baj van, de még egyáltalán nem akart rá válaszolni. Ahogy bekanyorodtunk az utcánkba én egyre jobban kezdtem rosszul lenni, Ji meglátta és megfogta a kezemet. Pár pillanatig még ültem a kocsiban mikor megálltunk, de sajna erőt kellett vennem magamon,, mert anya már zárta a kocsit.
- Na hát itten is vagyunk- Karolt belém Ji és bevezett a házba. Ki is téptem magamat a kezéből, mert ennyire dühös még nem voltam rá.
- Na hát ez a mi kis szerény házunk- kezdte anya. Az emlékek lavinaként öntöttek el, a nappaliban emlékszem levertem egy öreg vázát mert Ji és Dongsun kergettek összevissza a házban mert elvettem a sütijüket. Aztán anya leszidta őket, hogy ne szekáljanak. Az emléken elnevettem magam, de eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül.
- Min nevetsz kedvesem?- simogatta meg a válam anya.
- Jaj csak az emlékek- Na ezt nem kellett volna, anya furcsán nézett rám, én meg Ji- t kezdtem mustrálni, hogy segítsen.
- Mármint azért mert az ő házuk is hasonló és rég volt már otthon- mentett  meg Ji.
- Ohh igen? Hogy hogy?- Jött a kérdés hozzám, anyámtól.
- Tetszik tudni én most a Block b-nél lakom- mosolyodtam el.
-Ohh értem. Na drága éhes vagy?- Ment be a konyhába.
- Igen köszönöm,mert valaki elette előlem az ebédem- Néztem Ji- re erőteljesen, de ő csak fütyörészett egyett.
- Jólvan- Anyám hozott pár szendvicset és leültünk beszélgetni. A társalgás igazából kínosabb nem is lehetett volna.
- Na gyerekek mióta vagytok együtt?- kezdte anya.
- Ez igazából eléggé bonyolult...-kezdtem, de Ji félbeszakított.
- Igen egy kicsit bonyolult, de a lényeg az, hogy nem teljesen vagyunk együtt, hanem inkább nagyon jó barátok vagyunk- próbálta menteni a helyzetett.
- De a pizzázóban mást mondtatok.- Értetlenkedett anya.
- Igen ez így van, de még mi se tudjuk igazából mit akarunk- Ezzel a kijelentésemmel Ji-re néztem aki tudta, hogy igazából magamra céloztam és az életemre meg a döntéseimre.
- Értem, viszont nagyon hasonlítotok egymásra, szépek vagytok együtt.- És anyámnál eltört a mécses.
- Jaj drágáim ne haragudjatok, csak szeretném ha Ji legalább boldog lenne...-szabadkozott.
- Semmi baj. Megértem.- Megfogtam Ji kezét.
- Na jó mi lenne ha hoznék pár képet, elképeztően aranyos gyerek volt Ji.- Ezzel anya felált és eltünt a nappaliban.
- Most mit csináljunk?-kérdeztem kétségbe esetten.
- Mász ki az ablakon!- Nevetett Ji.
- Ez nem vicces. Most komolyan. Ez Borzalmas!!- Kezdtem sipákolni.
- Na jó figyelj! Most megmondod anyának, hogy menned kell én meg majd elintézem, hogy minden oké és mi csak barátok vagyunk- vonta meg a vállát.
- És akkor mi értelme volt ennek az egésznek?
- Az, hogy anya egy kicsit visszakaphatta a lányát- Érvelt a fiú.
- Na és? Ez semmi! Utána mi lesz?- kérdeztem.
- Nem tudom, figyelj gyere át néha vacsira meg ilyenek, mint a barátodhoz.- Mutatott magára.
- Háát nem is tudom, bejöhet?- Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet.
- És apa? Ő mit fog szólni?- kérdeztem
- Apa? Neki is meg kell tudni?- kérdezte. Még be se tudta fejezni a mondatot és nyilt az ajtó. Apánk lépet be rajta.
- Sziasztok gyerekek megjöttem.- Amint meglátott minket megdermett és megállt az ajtóban.
- Szia drágám- jött vissza anyu nevetve.- Ugye emlékszel Hyojun-ra? Ő és Ji együtt vannak- mondta meg anya a "jó hírt". A csendet a telefonom pittyegése zavarta meg. Hoseok írt.

11. rész

Mit is gondoltam elősször? Nem tudom. Események százai pörögtek le a fejemben, hogy ezek után hogyan is kéne reagálnom. Talán lökjem el magamtól, és fussak el? Vagy váltsak át gúnyos hangnemre? Esetleg valami olyat tegyek, amire senki sem számít? De nem kellet sokat fantáziálnom, mert apám megelőzött.
- Elnézést kisasszony, de nem tudom, hogy miről beszél - nézett rám semleges tekintettel.
A pofám leszakad! Megszüntetve az érdekes pozíciót talpra állított, de amint lehetőségem akadt rá, enyhén ellöktem magamtól.
- Drágám! - hallottam meg egy női hangot mögülem. 

Oda fordultam, és anyámmal találtam szembe magam. Amint szemkontaktust teremtettünk, mindkettőnk arcán óriási meglepettség sugárzott. Egyszercsak mindkét bátyám ott termett anya mellet. Ji azonnal tudta, hogy ki vagyok, ellenben Dongsun-nal, a másik bátyámmal, aki egy kis fázis késéssel ugyan olyan meglepetséggel bámult rám. Legelőször idősebb bátyám szólalt meg.

- Ő...ő meg kicsoda? - kérdezte dadogva. Hálát adtam az égnek, hogy volt egy kontaktlencse a kocsimban, vészhelyzet esetére.

- Ő itt egy másik ügynökség csapatának a sminkese, akivel egy szerződést kell majd aláíratnom - honnan tudta, hogy már sminkes vagyok? - Kérlek bemutatkoznál? - nézett rám ugyan olyan érzelem mentes tekintettel.

Felváltottam én is ezt az arcomat, majd bele kezdtem.

- A nevem Park Hyojun, 22 éves, a Block b sminkese - 'és fodrásza'. Gondoltam magamban. Meghajoltam, majd a velem szemben álló családom is ugyan így tett, ugyan olyan zavart mosolygással az arcukon.
- Ha szabad megkérdeznem... megölelhetném? - tette fel a kérdést anyám. A válaszom természetesen igen lenne, ha nem lennék 'halott' - sajnálom, csak annyira hasonlít a lányomra, viszont ő sajnos elhunyt... Inkább felejtse el amit mondtam...
- Drágám!
- Persze.
Válaszoltuk egyszerre apámmal. Anyám, apám válaszát figyelmen kívül hagyva lassan felém közeledett, majd átölelt. Ugyan olyan tempóban, én is körbefogtam a derekát. Ezzel a mozdulattal, ebben a pár napban, már nem először törtek elő a régi emlékek. Ahogy régen, milyen sokat nevettünk, és játszottunk, még apával is. Éreztem, hogy sós könnycsepp csordul le az arcomon. Alig észrevehetően anyám vállába fúrva a fejemet, letöröltem. Mikor felnéztem, először Ji-re, aki ebben a pillanatban ijedten Dongsun felé fordította a fejét. Mikor idősebb bátyámra pillantottam, elég érdekesen nézett rám. Tekintete gyanakvást sugárzott. Kb egy percig állhattunk így anyámmal, majd egyszer csak eltolt magától. Mikor arcára néztem, egy könnycsepp gördült le rajta, amit gyorsan le is törölt.
- Elnézést - mosolygott kínosan - már 4 éve történt, de még mindig nem tudom elfelejteni.
- Semmi gond. Egy ilyen estet, nehéz elfelejteni - mosolyogtam vissza rá.
- Akkor találkozzunk ezen a címen - nyomta a kezembe a névjegykártyáját, bár teljesen fölösleges volt, hiszen már fejből tudtam, hogy hol is van az ügynökség, és egyébként is, semmilyen szerződést nem kell aláírnom! Mintha gondolataimban olvasna, apám szólalt meg, közel hajolva hozzám, hogy csak én halljam.
- A szerződés tényleg létezik, és e miatt már fel kellet volna keresnem téged.
Mikor befejezte mondandóját, elhajolt tőle, és elindult visszafele a többiekkel a parkoló irányába. Utoljára Ji haladt el mellettem, aki gyorsan felém fordult.
- Jól vagy? - kérdezte suttogva és aggódva - mit mondott az előbb?
- Nem fontos - legyintettem - inkább menj utánuk, a végén még feltűnik nekik, hogy lemaradtál - válaszoltam ugyan olyan hangerővel.
- Oké - és el is ment.
Ahogy végig gondoltam, milyen szerződésről is beszélhetett apám, egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Hoseok-ot. Pár kicsöngés után, csak az üzenetrögzítő sípolását lehetett hallani. A következő akit felhívtam, és egy kicsöngés után fel is vette a telefont, az Yoongi volt.
- De... jó... hogy... felhívtál...! - szólt bele lihegve.
- Neked is szia! - Biztos táncuk van, ezért nem vette fel Hoseok. A háttérből tompa koppanások hangját lehetett hallani. Gondolom a fiúk lehettek azok.
- Szia Hyojun! Miben segíthetek? - fújta ki a levegőt, mire egyenletessé vált a légzése.
- Légyszi kihangosítanád a telefont?
- Persze! - egy kis pittyegést hallottam, ami jelezte a kérésem teljesítését.
- Sziasztok!
- Hyojun! Miért nem engem hívtál? - kérdezte lihegve Hoseok. A többiek a háttérben, valami szia félét dünnyögtek.
- Hívtalak, csak te nem vetted föl...
- Biztos megint otthon hagyta... - szólalt meg valamelyikük a háttérből.
- Az lehet... - adott igazat J-hope.
- Srácok! Ne lazsáljatok! - szólalt meg a háttérből a tánctanár. Már hang alapján tudtam, hogy melyik az.
- Csak egy gyors kérdés srácok! Hogy hívják az ügynökségeteket?
- Big Hit Entertainment. De miért? - kérdezte Namjoon.
- Csak kíváncsiságból... - ekkora szerencsém csak nekem lehet. Az apám cége... - légyszíves odaadnátok a telefont Hoseok-nak? - egy kis 'sistergés' szerű hangot hallottam, amivel arra következtettem, hogy megértették amit mondtam. 

- Szia! - szólt bele a telefonba.

- Ugye már nem vagyok kihangosítva?

- Nem. Szóval mit szeretnél? - kérdezte kíváncsian.

- Elősször is. Igazából azért kérdeztem meg, hogy melyik ügynökségnél vagytok, mert találkoztam az igazgatóval, és egy titoktartásiszerződést akar velem aláiratni.

- Gondoltam. Ő mindig nagyon elővigyázatos.

- A másik dolog, amiért kérdeztem, az pedig az, hogy... Ő az apám... - a túloldalon egy pár pillanatig néma csend honolt.

-... HEEEEEEE?! - ordít bele a telefonba, mire gyorsan eltartottam a fülemtől a készüléket - ez most komoly? - akad ki teljesen, bár nem csodálom.

- Jung Hoseok! Ha ordítani van energiád, akkor biztos a táncolásra is van! - szólt rá a tánctanár, de a fiú mit sem törődve vele, tovább beszélgetetett velem.

- Igen - válaszoltam előző kérésére.

- Erre most nem tudom, hogy mit mondjak.

- Csak annyit kérek, hogy majd ha szügségem lenne rád, akkor legyél elérhető - fújtam ki a levegőt.

- Ennyit megígérhetek. De ezeket miért nekem mondod el és kérsz meg? Miért nem Yoongi-nak. Múltkor is milyen jól elvoltatok - váltott át sértődött hangnemre, de tudtam, hogy ezt csak azért csinálja, hogy felvidítson.

- Rémálmom volt vele...

- ... - egy kis fáziskéséssel kitört belőle a nevetés. A háttérben, nem tudom, hogy mit gondolhatnak a fiúk... Ami viszont rögtön feltűnt, az a tánctanár üvöltése volt - Nem tudtam, hogy ilyen babonás vagy - hagyta abba a nevetést.

- Egyébként a tánctanárotoknak, még mindig megvan az a gazdag szőke plázacicája?

- Igen. Már jegyesek is, bár nem tudom, hogy hogy sikerülhetett neki megszerezni. De te honnan ismered?

- Már találkoztam vele régen. Még akkor.

- Áh! Értem - vált egy kicsit halkabbá a hangja.

- Szóval! Gondolom, hogy ti sem bírjátok, mivel egy szadista állat, viszont azt hozzá kell tenni, hogy nagyon jól táncol. De mint már mondtam, ennyire senki sem szereti nézni, ahogy mások szenvednek, rajta kívül, úgyhogy segítek nektek egy kicsit.

- Megegyeztünk! Mondjad csak!

- Hja! Jung Hoseok! Hagyd már abba a beszélgetést! - hallottam meg a háttérből annak a beképzelt baromnak a hangját.

- Van még egy régebbi képem, ami azt bizonyítja, hogy megcsalta a cicababát. Ha azt megmutatod neki, rögtön úgy tesz, ahogy szeretnéd.

- De az régi - vált lemondóvá a hangja.

- Attól még valamikor megcsalta - érveltem magam mellett.

- Ez igaz. Akkor küldjed! - értett velem egyet - De ezt én miért nem láttam a képeid között? - szólalt meg, mielőtt lerakhattam volna a készüléket.

- Néha szokott olyat csinálni, hogy a képeket, elmenti valahova a telefonba, de nem rakja ki a galériába.

- Áh! Oké! Akkor gyorsan küldjed!

- Utoljára mondom! Jung Hoseok! Azonnal tedd le a telefont, és gyere vissza próbálni! Srácok! Ez nektek is szól! - üvöltötte a drágalátos 'áldozat'. A háttérből a fiúk nyöszörgő hangját lehetett hallani.

- Ismétlem: Gyorsan! - szólt bele utoljára a telefonba Hoseok, majd lerakta.

Ígéretemet betartva, gyorsan kikerestem a képet, majd átküldtem neki. Mikor eltettem a készüléket, végre eljuthattam odáig, ahova eredetileg jöttem. Lassan a táj felé fordítottam a fejemet. A panoráma csodálatos volt, talán túlságosan is. A szakadék előtt, egy kerítés volt, ami megakadályozta, hogy bárki is leessen onnan. Óvatosan, lábaimat egymás elé téve, megindultam álmaim helyszínére. Ahogy közeledtem a szakadék felé, egyre élesebbek kezdtek lenni az álombeli képek. Többször is lejátszódtak a fejemben, viszont még mindig nem értem, hogy miért pont itt. Olyan 'deja vu' érzésem volt. Mikor odaértem a  korláthoz, lenéztem rá. Minden egyes kis férőhelyen szerelmesek neve volt felírva. Az egyiken megakadt a szemem. Mi voltunk ráírva Jiho-val. Eszembe jutott, hogy itt kérdezte meg, hogy leszek e a barátnője...

Mielőtt még a többi emlék előtört volna, elkezdtem visszafele futni, egészen az autómig, miközben emlékképek százai törtek elő, de nem csak Jiho-ról. Mikor megérkeztem a célomhoz, teljesen kitisztult a fejem. Csak egy gondolat lebegett előttem: 'irány apához, csak légy természetes'. 

10. rész

"Egy dologról akkor tudjuk meg, hogy mennyire volt fontos ha elvesztjük és megváltozva kapjuk vissza"

Mikor felébredtem egy fehér plafont bámultam, amin csomó kis repedés cikázott össze-vissza. Kinntről kiáltozások, ordítozások zaja hallatszódott. Szerintem egy tíz percig már csak nyitott szemmel bámúltam mert egy hanngot hallottam a mellettem lévő székről.
- Doktor úr! Ez normális?- Minhyuk. Ez csak az ő hangja lehetett.
- Szerintem a kishölgy már magánál van- ez a hang egy idősebb pacáké lehetett és szerintem jót mulatott az állapotomon.
-  Hyojun...? Hogy vagy?- A menedzser fal fehér arcal görnyedt az arcom fölé. Erőt kellett vennem magamon ahoz, hogy ránézzek mert a fejem elképesztően sajgott.
- Mi...? Hol  vagyok...mi..a fejem... - és megint a sötétség.
Mikor  álmodsz te lehetsz a világod ura azt tehetsz amit szeretnél,de mikor elájulsz a világ teljesen a feje tejére áll. Álmomban egy hegyen álltam alattam egy mély völgy volt. Az alján ezer kis tüskék hada meresztette felém a szúrós végüket. Mögöttem egy ág reccsent. Zico könny áztatta arcával meredt rám.
- Miért?! Pedig megbíztam benned!- Tudtam mire céloz, rájött.
- Én...nem tudom..azt hittem, őszintén...őszintén nem tudom mit gondoltam!-már én is sírtam.- Rengetegszer voltak rossz álmamim e miatt. Én is szörnyen érzem magam, de te egyszerűen lemondtál rólam-ordítottam.- Meghaltam, de most itt vagyok és nem akarok már semmit se tőled se senkitől. Azt hiszem.- Szemébe nézni legalább annyira fájt mint a következőlépése. Rámnézett és lépet egyett felém majd hirtelen a válamnál fogva taszított egyet a testemen. Úgy estem le a vögybe mint ősszel a falevél a fáról. A halál érzése megdermesztett...Aztán megint a korteremben voltam. Ezek a helyváltoztatások kezdenek az idegeimre menni. Gyorsan felkeltem, nem akartam Zico-val lenni semmilyen formában...képzelt részével meg főleg nem! Az óra ott kegyegett elöttem. Éjjel fél három volt, mellettem a menedzser durmolt és úgy gondoltam a másik oldalon a székről Minhyuk fog ledőlni, de nagy meglepétesemre nagy szemeket meresztett rám.
- Zicoval álmodtál?- kérdezte.
- Öhm...igen, de honnan..?
- Kiáltoztál....sokat-megállt bennem az ütő.
- Miket mondtam?
- Zico! Miért? El akartam mondani....de mit?- Nagyon gyanakodva nézett ez nem tetszik.- Tudod Zico mesélt nekiem a volt barátnőjéről...valami Song So Ra...
- Igen...ismeretem- nagyot nyeltem.
- Te vagy az ugye?- És vége! Ezen a héten negyedgyére sírom el magamat.
- Én lezártam azt a korszakot az életemből.- Hüppögtem.
- De figyelj nekem elmondta, eltemetett- Kellt ki magából.
- Tudom- hajtottam le a fejem.
- Nem őt akartam bántani csak az apám...- ültem fel az ágyban. Most, hogy jobban beláttam a kortermet láttam meg, hogy egy igen világos kis teremben vagyunk és csak egyedül fekszem benn egy nagy ágyban. Mellettem egy nagy ablak  volt. Odakinn a világ élt mint mindig, de még soha nem kívántam ennyire, hogy ott legyek azokkal az emberekkel akiknek tiszta éltük van..
- Tudom- nyugodott le.
- Mi? Mit tudsz te?- esett le az állam.
- Mármint olvastam az újságban!- javította ki magát.
- Áh értem. És akkor  most?- a kérdésemmel eléggé megleptem.
- Ne mondd, hogy egyedül én tudok róla- Nézett rám nagy boci szemekkel nekem meg mosolyognom kellett.
- Hát nem igazán- nevettem- Tudja Hoesok, Suga és te...és a nagyon nagy hazugságot Zico
- Ohh hát ahhoz képest egész jó vagy!- mosolygot.
Egész este beszélgettünk, nem csak erről, csomó  dolgot megtudtam a mi kis B-Bombunkról! De én is rendesen elmondtam neki a dolgokat! Viszont nagyon sok olyan dolog is kederült aminek pedig nagyon nem örültem.
- Ám honnan jöttél rá, hogy én vagyok az?- kérdeztem egy kicsit késöbb
- Húúú hát ha elmondom soha nem gyógyulsz meg..-húzta az időt.
- Na mondd!
- Suga mondta el- Erre nagyott esett az állam.
- Hogy mi?.
- Igen sőt P.O és U-kwon is tudja- Mikor ezt megtudtam nagyon felment a pumpa.
- MICSODA?? ÉS ők honnan?- Ordítottam. Még jó, hogy mindenki aludt.
- Háát ami azt illeti...tőlem- Ezt nem hiszem el!
- Micsoda? Ugye ezt nem mondod komolyan?- nagyon elszégyelte magát. Kicsit azért sajnáltam amiért leordítottam,de megérdmelte!
- Nagyon sajnálom erre nincs bocsánat.- Na jó ez azért...
- Nem figyelj, úgy is mindegy hisz ha én elmondtam másnak elkerülhetetlen, hogy más is megtudja.- erre rábólintott.
- Köszönöm!- vigyorgott egyett. Erre csak azt tudtam reagálni, hogy gyorsan a nyakába túrtam az arcom. Soha nem tartottam egy vonzó alaknak, de most nagyon jó érzés volt a karjaiban lenni. Pihentető.
- Na jó most próbálj elaludni mert holnap mikor megmondjuk a többieknek, hogy itt vagy nem szabad, hogy olyan sápattan lássanak.
- Mi? Idehívjátok a többieket?- kérdeztem
- Igen mert holnsp úgy se engednek haza, azt mondta az orvos, hogy míg nem tudják pontosan az ájjulásaid okát nem engednek el.-ohh a franc!
- Tényleg? Fúú ez kemény lesz!-gondolkodtam hangosan.
- Nem baj itt leszek veled- és megfogta a kezemet. Ezután csak a szemébe tudtam nézni és végül elaludtam.

Reggel mikor felkeltem nem a korházban voltam hanem otthon....Hogy mi??
- Mi? Hogy kerültem haza?- B- Bomb mellettem feküdt és ugyanúgy a kezemet fogta.
- Minhyuk kellj fel! Hogy jöttem haza?- A kómás fejű srác bambán bámult rám.
- Végig itthon voltál, de hogy vagy? Elájultál tegnap este- mondta
- Igen és bevittetek a korházba- értetlenkedtem
- Mi? Nem, nem vittünk sehova- állt fel és hozott egy kávét.
-  De és beszélgettünk este... a titkom- dadogtam
- Nem, elájultál és a menedzser felhozott és lefektettünk ide a kanapéra és azóta durmolsz, szerintem csak álmodtál- mosolygott.
- Váó elég valóságos volt- röhögtem
- Bár lehet, hogy ki kellett volna hívni a mentőket este mert álmodban rengetegett ordítoztál- jött vissza két pohárral a kezében.
- Miket mondtam-pirultam el.
- Mindenfélét. Kiáltottál Zicohoz majd valamit az apádról és végül a nevemet kezdted visítani így megfogtam a kezedet!- Hmm jó lett a kávé.
- Nahát elképeztő egy álom volt és tényleg- néztem körbe- hol a menedzser?
- Lement zsömléért a közeli abc-hez.
- Ááá értem.- túl nagyott kortyoltam bele a kávéba és jó leforráztam a torkom.
- Ha visszaér szerintem el is indulunk vissza persze ha jól vagy- habozott egy kicsit.
- Nem tudom szerintem még elintézek pár dolgot hamár itt vagyok- Erre feláltam és tudomást sem véve a mostmát erősen csökkenő fejfájásomra felöltöztem.
- Hát te?- Nézett rám B-Bomb az ágyról vissza.

- Mondtam, hogy van valami elintézni valóm.- Gyorsan kivágtam az ajtóm és kirontottam. Nem hallottam, hogy a srác mit kiált utánam, de nem is érdekelt. Már nem először álmodok azzal a szakadékkal így meg kell róla győzödnöm, hogy ez a hely tényleg létezik e. Kivágtattam a parkolóhoz és bepattantam a kocsiba. Csak vezettem és vezettem a mellettem elhaladó kocsik csak úgy süvítettek, de én csak szép lassan mentem mert az energia szintemet szerintem meghaladná egy ütközés. Ahogy végig mentem a városon eszembe jutottak a régi emlékek, a sminkessuli, a fodrász suli a barátok...Hát abból bizony soha nem volt sok. De ki gondolta volna akkor, hogy én leszek a világ egyik legjobb bandájának a sminkese. Hát én se, de most itt tartok és az egyik taggal álmodom szinte mindenn nap és nem bírom tovább. Mikor megérkeztem a Nagy Völgyhöz leparkoltam a kocsit és sprinteltettem egy szépet majd mikor már a tudőmet elhagytam jó pár méterrel ezelött leálltam sétálni. A kilátás elképeztő volt én csak ámultam, hogy annak idején nem jöttem ide ki gyakrabban. Sokat kellette mennem míg végül felértem a völgy széléhez. A kiátón párok sokasága fogadott. Gyorsan elöre rohantam. Itt vagyok. Ez az! Megint elkapott a szédülés és el is estem volna ha valaki nem fogja meg a karomat....Mikor felfogtam megmentőm kilétét inkább kívántam volna azt, hogy estem volna le.
- Apa!

Egy pár érdekesség a blogról

Csak egy pár dolog a blogot illetően.

- Elősször is: ez főleg azoknak szól, akik telefonon olvassák ezt a blogot. Kb. hetente, minden szombaton, sajnos álltalában csak éjszaka rakjuk föl (de vannak kivételek) a részeket. Legrosszabb esetben vasárnap este, de remélhetőleg ilyen többé nem lesz. (Ui.: boccs a félig értelmezhetetlen momdatok miatt)

- Egy kis érdekesség: ezt a blogot ketten írjuk, és nem úgy mint a legtöbben, hogy együtt megbeszélik és megírják. Az első 3 rész kivételével + a kezdetekel felváltva írjuk a részeket, úgy, hogy nem beszéljük meg, vagyis meglepetés szerűen írjuk a másiknak a 'feladatot'

- Ami az részek végén található neveket illeti... Nem számít semmit! Volt olyan, hogy a részeket a másiknál kezdtük el, de otthon fejeztük be. A másik eset, pedig az volt, hogy az 5. részből a kép eltűnt, ezért újra beraktam és elmentettem, de így a 9. rész után lett olvasható, és 4. rész után a 6. rész jött... Ezért ctrl+c ctrl+v kellet használnom, és ezért azok a részek mind egy neven vannak. Ez a kis 'baleset' a felrakási időre is vonatkozik, mert így úgy tűnik, mintha ma raktam volna föl az eddigi részek nagy részét, de ez NEM igaz!

- A szünetekben, ha lesz alkalmunk rá, akkor lehet, hogy egy héten nem csak egyet, hanem két részt is felrakunk.

- Még egy dolog. Légyszi komizzatok! :D

9. rész

A csipogásra hirtelen abbahagyta a menedzser az üvöltözést, és a fiúk is érdeklődő pillantásokat vetettek felém.
- Mennyi? - kérdezte érdeklődve Jiho.
- Ugye lement? - szólalt meg reménykedve Yookwon.
Nem akartam, hogy egy ilyen miatt eméssze magát, ezért inkább hazudtam.
- 37.4. - a lehető legközelebbi hőfokot szerettem volna az igazsághoz és a 'jó hírhez' igazítani.
- És mennyi volt? - tette fel a kérdést Minhyuk, de mielőtt válaszolni tudtam volna a menedzser közbevágott.
- És mi lesz a vázámmal? - változott dühösből nyafogóvá a férfi hangja - a feleségem ki fog nyúvasztani, hogy valami olcsót és borzalmasat vettem neki, ráadásul születésnapjára! Erre a nyomorult vázára ment el a vagyonom 4/5 része!
És még folytatta tovább az önsajnálatát, miközben kisétált a konyhába, gondolom egy pohár vízért. Még egy pár másodpercig néma csönd volt, maj Jiho szólalt meg.
- Akkor megint itt kel neked valakinek maradni? - sóhajtott lenézően.
- Igen. Bocsánat, hogy ennyire a terhetekre vagyok - néztem magbánóan a fiúkra, figyelmen kívül hagyva Zico hangnemét.
- Ez nem igaz! - kiáltott fel Yookwon - és ki lesz a szerncsés kiválasztott? - nézett rám kíváncsian. Gyorsan végignéztem a fiúkon, majd miután meglett a szerencsés kiválasztott, kimondtam a nevét.
- Minhyuk. - kijelentésemre néma csönd állt be.
- Én? - mutatott magára az illető.
- De miért pont ő? - akadt ki Yookwon.
- Hosszas mérlegelés után, szinte mindegyikőtökre találtam okot, hogy ne ő legyen, kivé Minhyuknál.
- Milyen okokat? - kérdezték különféle szóhasználattal a fiúk.
- Soroljam? - a fiúk csak bólogatni tudtak - Szóval. Elösször is P.O. - az illető felkapta a fejét és elkezdett fülelni - azért nem, mert ha te nem lennél ott a próbán, akkor Jiho lenne a legfiatalabb, és az meg milyen, hogy a legfiatalabb parancsolgat a többieknek... Azt ha már szóba jöttél - fordultam Zico felé - egyszerűen csak annyi a válaszom, hogy azért nem, mert te vagy a leader. Taeil! Hamarabb hazajönnek a fiúk, mint hogy te felébrednél. Jaehyo... Te csak gyakorold a táncokat... Kyung! Ugyan az vonatkozik rád, mint Jaehyo-ra... És végül drágalátos Yookwon!
- Igen?! - kapta fel a fejét kíváncsian.
- Az volt a feladatod, hogy figyelj rám, de ehez képest szerepet cseréltünk...
- Ez igaz... - hajtotta le a fejét.
- A másik ok, amiért őt választottam, az a kisdisznó - emeltem fel a kezemben lévő éber kiskutyust.
- Kis disznó? - kérdezte új doktorom.
- Most miért? Nincs igazam?
- De.
Egyszercsak a menedzser lépteit hallottuk meg közeledni felénk. Szépen kimérten, lassú léptekkel, és egy csepnyi felsőbrendűséggel jött ki a konyhából, viszont ez a kép egy másodperc alatt összetört.
- A váááázáááám! - változott meg hirtelen az arca, és görnyedt össze a földre a kezét az arcához kapva.
Hogy lehet, hogy ez a férfi kis túlzással az apám lehetne, de én még soha az életembe nem borultam ki ennyire... Ha meg nem szokott ilyen lenni, akkor a felesége lehet nagyon félelmetes, ha a férje ennyire fél tőle...
Ahogy elnéztem a férfit megsajnáltam, és egy nagy sóhajjal odamentem és leguggoltam mellé.
- Mit szólna, ha mondjuk inkább egy festményhez? Az nem törik össze, ha leesik és ha jönnek önökhöz rokonk, nem kell folyamatosan azon tartania a szemét.
- De honnan szerezzek én olyat? - nézett fel rám - még pénzzem sincsen rá!
- Van egy ajánlatom. Szerzek önnek ingyen festményt, ha cserébe... - erre már kíváncsian fürkészte az arcomat a menedzser. Nem akartam kiakasztani, ezért valami egyszerűt kértem - a legközelebbi menedzseri gyűlésre vigyen el magával. - kijelentésemre hatalmasra tágultak a szemei.
Én magam sem tudom, hogy miért is ezt kértem. Talán azért, mert 4 év kimaradt és e miatt kicsit hiány érzetem van. A menedzser nagyon meglepődött, de ehez képest nagyon gyorsan válaszolt.
- Rendben - felém nyújtotta a szemembe nézve  jobb kezét, amit elfogadtam.
- Miről van szó? - bukkant fel hirtelen a semmiből Taeil, mire a velem szemben lévő férfi eldőlt, viszont én meg sem rezzentem.
- Semmiről - álltam föl, mire elkapott a szédülés, de inkább elrejtettem rosszullétemet - csak arról, hogy az eltörött váza miatt kap egy festményt. Úgyhogy azért sokat köszönhettek nekem - sóhajtottam fel.
- És hova kell érte menni? - kérdezte a férfi.
- Soul másik felébe - ránéztem a faliórára ami 8 órát mutatott - Mivel kb. 3-4 óra az út oda vissza, plussz még a festmény kiválasztása, ezért csak holnap fogok haza jönni.
- De beteg vagy! Velem mi lesz? - szólalt meg Minhyuk.
- Áááh! Igaz! Te is velünk jössz!

Elöl ült a két alfahím, én pedig hátul a kisdisznóval, aki az ölembe feküdt és horkolt. A gps szerint még egy jó pár km volt még hátra, ezért úgy döntöttem, hogy a kinti világot kezdem el nézegetni. Minden nagy építményen ott virítottak a kivilágított reklámok, az összes lámpát felkapcsolták, ami beborította az egész várost. Féltem az út egyik részénél. Elősször megjelent apám cége... Ji-vel a gyerekkori kedvenc játszóterünk... a kedvenc kisbüfém. Mikor már nem bírtam tovább, inkább viszafordítottam a fejemet és lecsúsztam az ülésben, aminek köszönhetően kisröfi fordult egyet a tengelye körül, de nem nagyon érdekelte. Hirtelen megint elkezdett fájni a fejem. Kb. 20 perccel később megérkeztünk az úticélhoz. Kiszálltam a kocsiból, mire mégjobban elkezdett fájni. Miután a két férfi mellém ért rámutattam a kis romos házra.
- Itt vagyunk.
- Mi ez a hely? - kérdezte Minhyuk.
Nem válaszoltam, csak elindultam az épület felé. Én vezettem a sort, a másik kettő mögöttem bandukolt. Mikor már az ajtóhoz vezető kis lépcsőhöz léptem, elkezdtem előhalászni a kulcsomat.
- Ez a házam - éreztem, ahogy a két ember megmerevedik mögöttem, ezért feléjük fordultam - a külső nem minden. Ezt jól jegyezd meg! - néztem Minhyukra, majd bedugtam a kulcsot a helyére, elfordítottam, majd mikor kattan, belöktem az ajtót.
- Fáradjatok beljebb - és betessékeltem őket a házba. Az előteren nem csodálkozom, hogy nem nagyon nyűgözi le őket, viszont itt voltak azok a képek, amelyikekből választhat. Odamentem ahoz az egy ajtóhoz, ami az előszobából nyílt. Kinyitottam és előszedtem belőle a képek tömkelegét.
- Válasszon! - és odatoltam neki azokat. Nem telt bele sok idő, már meg is volt az igazi.
- Köszönöm Hyojun! Örökké emlékezni fogok erre a szivességre - és kisietett a házból.
Hát ez gyors volt... Észrevettem, hogy mellettem Minhyuk úgy pásztázza a házat, mintha keresne valamit, ezért rá is kérdeztem.
- Mit szeretnél?
- Az oké, hogy nem tiszta rom belülről, de nem teljesen ezt jelenti, hogy nem minden a külső... Hol fogunk egyáltalán aludni? És a konyha? Meg a fürdő? - akadt ki teljesen.
- Nyughass már! Tisztában vagyok vele, hogy mit jelent, úgyhogy kövess! - a fiú úgy is tett.
Átléptük azt az egyetlen ajtót, ahol kényelmesen elfértünk volna hárman is széltében és hosszában egyaránt. A földön volt egy szőnyeg, amihez lehajoltam, majd félre csúsztattam. Az ismert ajtó látványa már mosolyt csalt az arcomra. Az igaz, hogy apám utált, de azért az én stítulomnak megfelelően vett nekem lakást...
Felnyitottam az ajtót, és megindultam lefele a lépcsőn. Nem sokkal később Minhyuk is követett. Mikor mindketten leértünk a lépcsőn leraktam a földre kisdisznót, majd hátrapillantottam a fiú felé. Teljes elképedést láttam az arcán. Mondjuk nem is csodálom. Ez nekem az igazi álomlakás... Elsétáltam a konyhához, egy pohár vízért, addig Minhyuk felfedezte a szobám. Kivettem a szekrényből egy poharat, majd megnyitottam a csapot és vizet töltöttem az üvegbe. Az első korty után elkezdett iszonyatosan fájni a fejem, mire kicsúszott a kezemből a pohár, és milliónyi darabokra hullott szét. A nagy csörömpölésre felémkapta a fejét a fiú. Nemsokára előjöttek, az ismerős kis fekete pontocskák,és az utolsó emlékem az volt, hogy Minhyuk felém rohan...

Szóval.Egy kis leírás a házról/pincéről. A színeket és a formákat a ti fantáziátokra bízom, egyedül az elhelyezkedésért vagyok felelős. Ha esetleg szóismétlés vagy, vagy esetleg nem értitek a leírásomat, akkor előre is bocsi, de remélem, hogy nem lesz ilyen. 

A ház, amit mindenki lát az utcáról, az egy egy méter magas beton terasz, amin oldalt ablakok vannak. Az ajtóhoz egy kis lépcsőn kell fölmenni. Az előteret azt már úgy nagyjából elmondtam, de az arányok a fogasok és a cipők között helyiség, és a lejárathoz vezető elválasztó  között kb. fele fele arány van. A 'pince' lejáratot eltakarja egy szőnyeg, és még kulcs is kell a felnyitásához. A lenti beltér magassága kb. 4,5-5 m. A lefele vezető lépcső feléig balra egy fa lap van, aminek az egyik részénél egy ajtó is található. Miután véget ért a lefele menetel, a konyha következik, ami U alakban helyezkedik el, úgy hogy az egyik hosszabbik oldala és a rövidebbik oldala teljesen oda van lapulva a falhoz. A másik hosszú részén (az egy kicsit rövidebb mint a másik, azért, hogy be lehessen menni a konyha részére) kívül bárszékek vannak. A lépcsővel szemben, és a konyha mellett, egy ajtó található, amin keresztül egy kis helyiségbe érkezzünk, és onnan meg 3 ajtó nyílik. Egyik a wc-hez, a második a fürdőhöz (itt a berendezést ti döntsétek el) és végül a harmadik, egy raktár, ami kulccsal van bezárva, mert régi emlékek is vannak ott. Visszatérve a nappalihoz. A konyhával szemben egy nagy kanapé található, mellette egy fotellal. Ezekkel szemben található egy nagy galéria (remélem mindenki tudja, hogy mi ez). Oda feljutni, vagy a lépcső melletti falapban lévő ajtón keresztül lehet, vagy a galériához tartozó jobb oldali létrán. Kb. a beltér magasságának a felénél van. Mikor felértem a galériára, még van egy egy méter körüli járható terület, L alakban. Az ágy egy jó vastag (nem besüppedős) matrac, ami mellett van egy ablak (ez az az ablak, amit kintről is lehet látni) és egy konnektor is. Alattam, a létra mögött, szintén van kanapé, és azzal szemben (vagyis a lépcsőben) van a ruhásszekrényem. Végül ami elmaradhatatlan, az pedig a nagy plazma tv, ami a 'nappaliban' lévő kanapéval szemben van, vagyis a galéria alatt, teljesen bent és középen. Még annyi, hogy a konyhában, és a mellékhelyiségekben csempe van, a többi helyen pedig padló.

Ui.: Nem biztos, hogy csempe a neve, csak most nem jut eszembe.

Uui.: Tudom azt ígértem, hogy 1-2 napon belül megírom, de ez nagyon nem sikerült...

8. rész

Na hát a mai nap... nem volt semmi, reggel még nem gondoltam, hogy 40 fokos lázzal, egy törött a vázával és egy ételmérgezéses Yookwonnal az oldalamon fogom hallgatni ahogy a Menedzser lerendezi a srácokat akik röhögőgörcsel küzdve próbáltak komoly képet vágni. Még este kómásan visszmentünk a háhzunkban és hagytuk, hogy a szomszéd fiúk bedőljenek az ágyukba. Én betegen, lázasan fuldokolva aludtam el és tervem szerint tízig elaludtam volna, de Yookwon kora reggel azzal robbantott ki az ágyamból, hogy "MA BULIPIHENŐS KÚRA NAP LESZ!!!!"na ezt az ébresztést senkinek nem kívánnám esküszöm!! Ha Yookwon nem Yookwon lett volna én akár beteg vagyok akár nem lekevertem volna neki egy jobb horgott, de nem én JÓ kislány vagyok (elméletben). Megpróbáltam visszamászni az ágyba, kevés sikerrel mert Yookwon felrángatott és betolt a fürdőbe azzal az indokkal, hogy "még ki nem mosod magadból a betegséget ki ne merjek jönni" hát oké legalább ő tudja mit akar. Fél órás zuhanyzás után már ugy éreztem eleget sikáltam a fejem így kijöttem, na kár volt. A fiú kis bociszemekkel nézve egy tál műzlivel a kezében leültett a tévéhez, hogy legyek erős mert ő nem szereti ha én beteg vagyok és, hogy egyek mert attól visszanyerem az energiáimat!
- Drága egy Yookwonom! Én most jól vagyok és csak pihenni szeretnék!- Kezdtem nyafogni
- Pont erről van szó itt leszek veled egész nap és megteszem amit kérsz!- Húzta ki magát büszkén!
- Jaj, de nem kell tényleg, még elkapod - tettettem a halálos beteget.
- Ohh ettől nem kell tartanod! Én erős vagyok mert sokat eszek. Kövesd a példámat - kacsintott rám a vöröske.
- Igenis kapitáááány!- Szalutáltam egyet.
- Uhhh tudom most mi lesz! SpongyBoooob!!- Sikított fel mint egy kisgyerek. Nem csodálom, hogy ezt a mesét valahol betiltották az agyi szint csökkentése miatt.. Ezek után következett órák elég kemények voltak, a harmadik mesénél már kezdtem rosszabbul lenni így leállítottam a mesedélutánt!
- Na jó ennyi kész, kérek egy zsepit, lázmérőt és valami fájdalomcsillapítót! Ha még egy részt megnézek én rosszul leszek - nyöszörögtem és kellőképpen ráhoztam a frászt szegény Yookwonra.
- Mi? De most mér? Rosszul vagy? Rohanok! - küldte felém kérdései áradatát, majd ezzel a végszóval kiviharzott a nappaliból, előttem meg elkezdtel előtörekedni perifériás látásomba kis fekete pontocskák, aminek hatására szerintem elájultam. Mikor felkeltem egy ijedt szempárral néztem farkasszemet. Yookwon az egyik kezében fájdalomcsillapítóval a másikban pedig lázmérővel ücsörgött mellettem alsó ajkát beszívva, óriásira tágult szemekkel, félig felém dőlve. Mikor felmértem a helyzetett rájöttem, hogy a szobámba vagyok az ágyamban és nyakig a paplan alatt.

- Melyiket? - tette fel a kérdést a fiú, de teljesen máshogy reagáltam a kérdésre.

- Te felcipeltél- esett le az állam.
- Igen, nem véletlenül van nekem kockahasam - mosolygott önelégülten.
- Aha... Akkor légyszi adjál nekem egy orrspray-t - szipogtam egy nagyot, miközben felé nyúltottam az egyik kezemet.
- Oké - és a kezembe nyomta az üvegcsét, viszont ha jól emlékszem én utoljára nem találtam sehol.
- Te vettél amíg én ki voltam kapcsolva? - Tátotam el a számat. Ilyen sokáig voltam kiütve?
- Biza, sprinteltem egy szépet.- vigyorgott és látszólag büszke volt magára.
- Köszönöm- és végre befujam az orromba a gyógyszert. - Kapok levegőt!! Kapok levegőt!!- Boldogan döltem vissza a pihe-puha ágyamba.
-Ohh nem-nem, most lázmérés! - tíz perc múlva, miután meghallottuk a csipogást izgatottan néztük a szerkezetet.
- 37.5- mondtuk kórusban.
- Naa az jó kevesebb mint tegnap! - vigyorogtam.
- Attól még ennek le kell mennie 36. 7-re! - parancsolta Yookwon.
- Na és akkor most?- Reménykedtem egy meleg levesben, de ettől a sráctól az ember nem tudja mit várhat.
- Most megcsinálom neked a mamám régi gyógy turmixát, attól meggyógyulsz!- és lefutott a konyhába. 

- Ugye most csak viccelt? 

Értetlenül néztem utána mikor kaptam egy sms-t

"Rendeltem egy méregdrága vázát a neten, a feleségemnek lesz a születésnapjára, de haza nem vihetem mert kiszúrja, úgyhogy ezt a címet adtam meg, vigyázz rá, fontos!"- Menedszer

Hát jó, vázacsőszök leszünk nevettem el magam halkan...Te jó ég! Nekem betegen szörnyen rossz humorom van. Pár pillanat múlva Yookwon jelent meg egy pohár zöld löttyel.
- NEM!! Ezt nem fogom meginni! Nincs az az Isten - Jelenetettem ki.
- Ohh dehogynem!- Jelentette ki erőszakosan.
- Mi van benne?- fintirodtam el.
- Az meglepi!- Kacsintott egyet és a kezembe nyomta a krémese állagú valamit.
- Fúúú de büdős!!- Ha eddig nem volt hányingerem most az lett!
- Ne már nem ennyire rossz!- Ezzel kikapta a kezemből a löttyöt és felhajtotta.
- Na? - kérdeztem önelégülten. Nem mindennapi látvány egy fiút látni ahogy elzöldül, de egy életre szóló élmény (természetesen jó)! Yookwon kifutott a mosdóba és szerintem kihányta a reggelijét, majd nem sokkal később görnyedt háttal kibattyogott.

- Jó volt! De asszem én a napomat odabenn fogom tölteni- Ezzel a fürdő felé mutatott.
- Ohh nem!! Szépen lemész és ott folytatod amit elkezdtél! - mosolyogtam gonoszul.
- De....-és csöngettek. A fiú leszédelgett a lépcsőn és ha jól hallottam átvette a vázát. Nem akartam egyedül hagyni odalenn így lesiettem a fiúhoz és lehuppantam betegtársam mellé.
- Na szépen vagyunk- Röhögtem el magam fáradtan. Erre a fiú felugrott és a szája elé téve a kezét kirohant a mosdóba, de nagy valószínúséggel nem látta a csomagot és átesett a vázán, majd mintha semmi sem történt volna futott tovább. Mielőtt az események eljutottak volna a tudatomig már késő volt. Felpattantam és odarohantam a dobozhoz, mjd gyorsan feltéptem a fedelét. Szerencsére a váza körül voltak hungarocell darabkák, pontosan az ilyen esetekre, hogy ne törjön össze. Visszacsomagoltam a tárgyat, amikor megérkezett Yookwon. Megragadtam a kezét és gyorsan leültettem az egyik székre.

- Mindjárt vissza jövök, csak veszek neked gyógyszert. - bámultam bele barna szemeibe, amiből sugárzott a fátadság. 

Mielőtt még válaszolni tudott volna az illető, én gyorsan kirohantam az ajtóhoz, felkaptam a cipőmet, majd megindultam gyalog a gyógyszerért. Rápillantottam az órámra, ami délután 2-t mutatott. Az a legfurcsább, hogy elméletileg Yookwonnak kellene vigyáznia rám, nem pedig nekem rá... De tényleg kockahasa van? Ebben a pillanatban megérkeztem a bolthoz. Mikor benyitottam, megcsapott az a tipikus gyógyszertár szag. Miután megvettem amit kell, elindultam visszafelé. Az első pár lépésem után, semmilyen előjel nélkül egyszer csak megdörrent az ég és elkezdett szakdni az eső. Az igaz, hogy szeretek megázni, viszont most hűvös van, ezért inkább most nem nagyon szeretnék. A legközzelebb eső beugróba (ami egy buszmegálló volt) gyorsan befutottam és a lehető legszárazabb sarkába araszoltam. Mikor elhelyezkedtem, elkezdetem pásztázni a környéket. Mindenhol az eső elől menekülő emberek, és az úton dudáló sofőrök hangját lehetett hallani. Nemsokára egy kis dobozkát pillantottam meg a túloldalon, amiből két ki hegyes valami kandikált ki, ami egyszer csak megmozdult. Elősször nem tudtam felfogni, hogy mit is látok, de rájöttem, hogy azok kutyafülek. Több ember is elhaladt mellette, de egyik sem volt hajlandó egy minimális figyelmet is rá szentelni. Hirtelen azon kaptam magam, hogy az úttest előtt nézek jobbra-balra, hogy mikor jön/nem jön autó. Nem kellett sokat várnom, és már a kiskutya fölött álltam, mostmár csurom vizesen. Mikor kellő képpen megnéztem az állatot, magállapítottam, hogy ez egy kis kekete-fehér francia bulldog. Annyira aranyos kis pofikája volt, hogy megsajnáltam, gyorsan kikaptam a dobozból és visszarohantam a buszmegállóba. Teltek múltak a percek, de még mindig zuhogott az eső. Egyszer csak megcsörrent a telefonom.

- Igen? - szóltam bele a készülékbe?

- Hála az égnek! Hol vagy már? 5 óra - szólt bele idegesen a telefonba Yookwon. Várjunk... 3 órája itt állok?!

- Bocsi! Mindjárt elindulok, csak még mindig zuhog az eső...

- Maradj ott ahol vagy! Mindjárt indulok. - azzal lette, viszont pár másodperc múlva visszatért. - Hol vagy? - szólt bele félénken a telefonba. 

Ledaráltam a címet majd vártam, miközben a kis drágaság a kezemben eleludt. Pár pillanat múlva egy fekete kisbusz állt meg előttem. Rögtön tudtam, hogy ki az. Felrántottam az ajtót, majd gyorsan beugrottam a járműbe. Csak ekkor tűnt fel, hogy szédülök. 

- Élek! - jelentettem ki Yookwonnak... és a többieknek. - hát ti? - itt volt az egész banda...

- Tán nem örülsz? - mosolyodott el Kyung.

- Nen azért, csak nem rátok számítottam. - adtam meg az egyszerű választ. Hátramentem P.O. mellé, aki volt olyan kedves és helyet szorított maga és Minhyuk között. Mikor leültem, B-bomb kezdett el faggatni.

- Honnan szerezted - változott át kissé lányossá a hangja. Látta, hogy nem értem mire gondol - a kutya. - segített ki.

- Jaaaa! Találtam. Valami zabálbi való!

- Az.

Egész úton, a kis kutyát nyúzta, nekem meg elkezdett erősödni a szédülésem. Mikor végre megérkeztünk, észrevettem menedzser kocsiját, ezért kikaptam Minhyuk kezéből a kiskutyát, és berohantam a lakásba. A férfi az egyik fotelban ült, ölében adobozzal. Már majdnem megszólalt, amikor berontottak a fiúk, és rögtön letámadták a memedzsert.

- Ez a miénk? - kérdezték különböző megfogalmazásokban a fiúk. 

Mit sem törődve a fiúkkal, bementen a konyhába a kutyáva együtt, valami ételt szerezni szegénykének, nekem meg lázcsillapítót. A kis franciának, sajnos csak almát találtam, de azzal is elnyammogott. Amíg a kutya szépen lassan eszegetett, én pedig bekapta a gyógyszert, hangokat hallottam meg a nappali felől.

- Ne, ne, ne, ne, neeeee! - és egy nagy csattanást hallottam. Ugye ez nem a...

- A vázáááám! - hallottam meg a menedzsert keserves és egyben dühös hangját. Gyorsan beraktam a helyére a lázmérőt, majd kibattyogtam a nappaliba, ahol síri csend honolt. Pár pillanatig ilyen hangulat volt, amikor egyszer csak röfögve (nem szó szerint, az orruk miatt hasonlít erre a hangra) megjött a kis francia. A fiúknak több se kellett, kitört belőlük az elállíthatatlan nevetés. Gyorsan felkaptam a kutyát, mielőtt még valami baja esne. A menedzsernek, már rák vörös volt a feje a dühtől, ami kiszabadut hang formájában.

-ELÉG!

Az egész ház beleremegett, de a fiúk még így is csak nagy nehezen tudták visszatartani a nevetést. Erre a férfi belekezdett a nagy prédikációjába. Csak a szokásos. Ekkor kis vékony hangon, megszólalt a lázmérő csipogása. 38.5°C. Rosszabb mint volt... 

7. rész

Hajnalok hajnalán fökelni, arra hogy egymást váltogatva fázom, vagy melegem van és még az orromból is folyik a takony, mondhatom valami fantasztikus érzés. Utam elősször is a fürdőbe vezetett, viszont amikor belepillantottam a tükörbe, mintha valami zombival szemeznék. Feldagatt szemek, vöröslő orr és fej, valamint az a csodálatos szénaboglya a felyemen. Mikor végre észhez tértem a szörnyet látvan első dolgom az volt, hogy megnyissam a csapot és hidegvizet fröcsköljek az arcomba. Hirtelen eszembe jutottak az előző napok eseményei. Hoseok, Jimit, a kép, Suga és a csók. Gondolatára akaratlanul is ajkamhoz érintettem ujjaimat. Igazából én miért is nem örülök ennek? Mert én halott vagyok. Senkinek nem szabadott volna rájönni, viszont az elmúlt három napban, már ketten is tudnak róla. A másik ok pedig Jiho. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen, ezért inkább tényleg úgy teszek, mint Hyojun, de ezt a témát inkább soha többé nem hozom fel. Nem akarok folyamatosan önsajnálatba borulni. E gondolatokra, csak még jobban elkezdtem az arcomba csapkodni a vizet. Egyszer csak abbahagytam, megtámaszkodtam a csap két szélén és szembenéztem magammal. Amit legelősször észrevettem, az a kontaklencsém hiánya volt. Igaz hogy hajnali 2 óra, de jobb félni mint megijedni. Előkerestem a kis üveget, majd amilyen gyorsan csak lehett, beillesztettem a helyére. Rájöttem, hogy én ma már nem akarok Jiho-val találkozni, ezért úgy döntöttem, hogy átmegyek a szomszéd dormra. Gyorsan átöltöztem, majd a (elméletileg) holnapi ruhámat beledobálatam egy kistáskába, miközben percenként kellett kifújnom az orrom és föl le venni a pulcsim.
Miután végeztem, előkerestem egy A4-es papírt és ráírtam nagy betűkkel a következőket: ' Ha keresnétek, a szomszédban vagyok '. Mikor kész lett a csodálatos művem, már csak azt kellett eldöntenem, hogy hova ragasszam. Elég nehéz volt megfelelő helyet keresni, mivel már úgy éreztem, hogy a szemhélyaim már a végét járják. Végül úgy döntöttem, hogy a lépcső és a konyhát összekötő ajtó a belső felébe helyezem el, hogy a fiúk rögtön meglássák amikor kimennek a konyhába.
Miután végeztem mindennel, kimentem az előtérbe, felkaptam a cipőmet és elindultam a szomszédba.
Azon a kis rövid úton, azon go.ndolkodtam, hogy hogyan is jussak be. Senkinek nincsen meg a száma, úgyhogy ez kilőve. Betörni az ablakot nem fogom.
Mikor odaértem a ház ajtajához, szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a fiúknak nincsen agyuk... Ezek nyitva hagyták... A helyzetet kihasználva, beosontam a házba. Nem nagyon külömbözött a miénktől. Egy kicsit más volt a stílusa az épületnek, viszont a helyiségek ugyan olyan elhelyezkedésben voltak. Megindultam a lépcsőhöz vezető ajtóhoz, amin keresztül feljutottam a fiúk szobájához. Meglepődtem, mert az egyikből fény szűrődött ki. Odaosontam, majd lassan elkezdtem résnyire kinyitni az ajtót, majd belestem rajta. Senkit nem láttam bent, ezért bátran kitártam és megindultam a fürdőszoba felé, ahol halk hangok szűrődtek ki. Már majdnem bepillantottam, amikor hirtelen rámtört a hapcizhatném, és ha jól hallottam, akkor a szoba tulajdonosának is.
Ekkor már tudtam, hogy ez Yoongi szobája. Elkezdtem dörömbölni az ajtón, majd pár pillanattal később ki is nyitották. Az illetőnek egyan olyan élőhalott feje volt mint nekem.
- Adnál egy zsepit? - néztem rá bociszemekkel.
- Te meg hogy... És miért... És hogyan... - keremedtek el a szemei.
- Majd holnap elmondok mindent... - sóbajtottam - Akkor adnál egy zsepit? - tettem fel a kérdét másodszor is.
- Persze - azzal visszament a fürdőbe, ahol egy százas zsepit hozott ki - ennyi elég lesz? - nézett rám vigyorogva.
- Tökéletes - válaszoltam orrhangon - És... - néztem rá szégyenlősen - itt maradhatnék estére?
- De...
- Majd holnap - intettem le. Holnap remélem, egy kicsit azért jobban leszek. - Szóval? - tértem vissza a lényegre.
- Nyugodtan - és odatessékelt az ágyához.
Kis híján pofára estem, a rengeteg ruha miatt. De várjunk.... Hiszen ma költöztek be...
Miután befeküdtem a paplan alá, Suga is követett, majd amikor elhelyezkedtünk, én szólaltam meg elősször.
- Jó éjszakát - ha lehet, akkor most még jobban orrhangom lett.
- Neked is - de legalább nem voltam egyedül.
Már majdnen elaludtam, amikot hirtelen Yoongi tüsszentett. Nem vagyok az az ijedős fajta, ezért nem is ilyedtem meg, viszont azért felébresztett.
- Aludj már! - nyöszörögtem neki.
- Oké - és már hallottam is hátam mögött a halk szuszogást.
Nem sokkal később én is követtem a példáját.

Reggelre úgy érzetem magam, mintha az ágyhoz lennék kötve, bár nem sokat tévedtem. Suga keze lába átvetve hevert rajtam. Eleinte nem nagyon foglalkoztam vele, azomban amikor rápillantottam az órára, az 9 órát mutatott. Ez nekem kész rekord. Amit legelősször észre vettem, hogy fáj a torkom. Ledobáltam magamról a végtagokat, hogy elinduljak valami gyógyszert keresni, viszont ezzel Yoongi-t is felkeltettem. Amint megpillantottuk egymást, rögtön kitőrt belőlünk a nevetés ami végül köhögésbe fulladt. Mindkettőnknek az alvás miatt csík és csipás szem, összekócolt haj, és vörös orr.
- Jól vagy? - kérdeztem.
Gondolom neki is fájt a torka, mert csak bólintott egyet.
- Légysz idehozol nekem valami torokra valót? - nézett rám könyörgően - azért mert beteg vagyok.
Kelkett egy kis idő, mure rájöttem, hogy mit is mond, hisz' reggel van, de még ezek után sem értettem teljesen.
- De én is - néztem rá értetlenül - ha kérsz, akkor gyere te is - vágtam be a szokásos reggeli nyűgömet.
- Oké - azzal megindultunk lefele.
Kikászálódott az ágyából, majd odajött hozzám, végül kiléptünk a folyosóra.
- Neked ma nincsen táncpróbád? - kérdeztem Suga-t.
- De, viszont még tegnap megbeszéltük a fiúkkal, hogy én inkább nem megyek. - válaszolt álmosan.
- Hányra mentek? - ránézett a faliórára, végül válaszolt.
- Elméletileg most kell, hogy odérjenek.
Erre a kijelentésre, egy másodpercel később, meghallottunk egy óriási horkolást. Értetlenül néztünk egymásra barátommal, de ez nem tartott sokáig. Az egyik szobából csak egy mély dörmögő hangot hallottunk, majd nem sokkal később az illető elkezdett üvölteni.
- MELYIK IDIÓTA KAPCSOLTA KI AZ ÉBRESZTŐT?! - szerintem az egész utca hallotta. Az illető üvöltésére, az össze szobából koppanásokat hallottunk.
- Szegény fiúk! - Sóhajtott egyet Suga - ezt megszívtátok - kuncogott magában. Őőő... - inkább menyjünk vissza a szobába. Az a gyógyszer még ráér - intett maga felé.
Miután beléptünk a helyiségbe, az utam a táskámmal együtt a fürdő felé vezetett. Mivel tegnal este nem volt rá alkalmam, ezért gyorsan lefüröstem. Amikor kiléltem a kádból, hangokat hallottam meg az ajtó felől. Ha jól értelmeztem, valaku jött megkérdezni hogy Yoongi felbredt-e már. Bár nem értem, hogy minek... Gyorsan fölöltöztem, összefogtam a hajam, fogat mostam, majd nagy battyogós léptekkel kiléptem a helyisgből, majd rögtön az ágyat vettem célba, Suga pedig a fürdőt. Mivel már lentről nem hallottam semmit, ezért gondolom, hogy a fiúk már elmentek. Gyorsak voltak. Amíg Yoongi áztatta magát addig én amennyire csak lehetett visszaaludtam. Kb. 20 percel később a fiú is bevetette magát mellém.
- Ki volt az? - dudta, hogy mire célzok.
- Hosekok...
- Szerencsétlen - csak ez az egy szó.
- Le kéne menni reggelizni - szólalt meg orrhangon Suga.
- De csak kéne - emeltem fel a mutató ujjam.
Figyelembe sem véve válaszomat megragadta a kezemet és levonszolt a konyhába. Hogy tud ez ennyire élénk lenni? Mikor megpillantottam a kaját, rögtön hányingerem támadt. Leültetett az asztalhoz, majd elém rakta. Sóhajtottam egyt, majd így válaszoltam.
- Csak utánad - ugyanis neki sem volt ínyére.
- Majd ebédelünk - adta be a derekát.
Lassan felbattyogtunk Suga szobájába, ahonnan telefonom hangja hallatszott ki. Amint beléptünk az ajtón elhalgatott. Nem nagyon érdekelt ez a valaki, ezért vissza sem hívtam.
- Légyszi hozz egy lázmérőt! Azt hiszem lázam van - nyöszörögtem a fiúnak.
- De mér én? Nekem is ugyan az a bajom - vált nyűgössé a hangja.
- Mert én nem tudom hol van. - vetettem rá egy lapos pillantást.
- Az más... - azzal bebattyogott a fürdőbe.
Míg ő bent matatott én befeküdtem az ágyba és magamra húztam a paplant. A nyugalom nem tartott sokáig, mert egyszer csak megszólalt a telefonom. Nyűgösen odafordultam a zelefonhoz, majd ugyan ezzel a hangulattal vettem is fel.
- Mi van már?
- Őőő... - basszus.
- Ááááh... Menedzser... - nevettem bele kínosan.
- Ugye most nem azért ilyen nyűgös a hangod, mert a fiúk annyira kikészítettek, hogy szó nélkül elmentél? - vált kétségbeesetté a hangja.
- Miért mindig ezzel jön? - tettem fel a kérdést - nem mondtam fel, csak tegnap este megfáztam.
- Akkor megnyugodtam - váltott vissza nyugott hangnemre - de akkor miért nem vagy a fiúknál? Mindenhol téged keresnek. - ezek most tényleg...?
- De én hagytam nekik egy üzenetet, hogy átmegyek a szomszédba.
- Miért nem a kórházba?
- Mert nem szeretem a kórházakat. - kamuztam.
- Akkor renben. Szólok a fiúknak, hogy megvagy és nyugodtan elindulhatnak a próbára.
- Rendben. - és bontottuk a vonalat.
Hirtelen Yoongi nyomta az arcát a képembe.
- Kivel beszéltél?
- A menedzserrel. Tegnap este hagytam egy üzenetet a fiúknak, hogy el megyek, de a fiúk voltak annyira idióták, hogy nem vezeték észre...
- Tessék itt van a lázmérő - nyújtotta felém az eszközt, majd befeküdt mellém. Elvettem a készüléket, majd miután elhelyeztem, vártam a csipogást. Mikor meghallottam a hangot, lassú mozudultokkal magam felé fordítottam. 38 °C. Csak egy kis hőemelkedés...
- Most te jössz - odaadtam neki a lázmérőt, majd gyorsan egy zsepiért nyúltam.
Mikor abbahagytam a trombitálást, meghallottam a csipogást, ezért Suga felé fordultam.
- Mennyi? - kérdeztem. Rámpillantott majd így válaszolt.
- Én nyertem - mosolyodott el - 38.1 °C.
- Te idióta! - ütöttem vállba - tudod mit?
- Igen?
- Ma én vigyázok rád és gyógyítalak meg, te pedig holnap - vetettem be nagyszerű ötletemet.
- De miért? - nézett rám meglepetten.
- Mert csak. - adtam meg az egyszerű választ.
- Rendben - egyezett bele - akkor elmondod, hogy mi is történt tegnap?
Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem a történetbe.

Miután végeztem a mondandómmal, Suga eléggé érdekes kifejezést öltöttmagára, viszont annak örültem, hogy nem kérdezgetett semmit. A nap hátralévő részében, folyamatosan cserélgettem a felyén a vizes törülközőt és csináltam neki levest, aminek meg volt a hatása. Este hat óra körül, már csak egy kis hőemelkedése volt. Mikor Yoongi elaludt, lementem a konyhába fájdalom csillapítóért, mivel elkezdett fájni a fejem. Miután bevettem a gyógyszert, odamentem a kanapéhoz, majd keresztbe lefeküdtem rá. Az elmúlt pár napot végiggondolva, arra jutottam, hogy végülis jól érzem magam. Lehet, hogy volt pár alkalom amikor eltörött a mécses, de utólag már csak kínosan elmosolyodok rajta.
Már majdem elmerültem álmom tengerében, amikor óriási hangzavarral megjöttek a fiúk.
- Szerintem fönt van Yoongi-vel - hallottam meg Namjoon mély hangját.
- Akkor mennyünk már - sürgette a többieket Kyung. Ez meg mit keres itt?
A nagy hangzavarból ítélve most ebben a házban összesen tizennégy fiú tolong a nappaliban... Mikor már nem hallottam senkit, felültem a kanapén, majd oldalra fordítottam a fejem, ahol hirtelen hét szemppár szegeződött rám. Tulajdonosai: Yookwon, Taeil, Jaehyo, Jin,  Jungkook, Taehyung és Jimin volt.
- Te...? - szólalt meg Jimin meglepetten - a fiúk most mentek föl...
- Tudom, de akkor ez most azt jelenti, hogy mi itt... Ők meg fönn - húztam gonosz mosolyra számat.
- Ilyesszük meg őket - szólaltunk meg egyszerre U-kwon-nal, ördögi mosollyal a szánkon.
- De te nem vagy beteg? - kérdezte gyanakvóan B-Bomb.
- De. Viszont attól még, hogy egyszer megilyesztem őket, az nem jelenti azt, hogy betegebb leszek.
- Szerintem te inkább agyilag vagy beteg, nem pedig testileg - motyogta az orra alatt V.
- Ezt meg se hallottam - pillantottam rá az illetőre. - akkor indulás, amíg még nem késő.
Yookwon-nal megindultunk a lépcső felé. Hátra néztünk, hogy jönnek e a többiek, de sajnos nem jöttek. Mikor felértünk Yoongi ajtajához, ami tárva nyitva állt. Egymásra pillantottunk, majd egy bólintással jelezte, hogy mehet.
Odasettenkedtünk a felsorakozott fiúk mögé, majd hirtelen elüvöltük magunkat Yookwon-nal. A fiúk akkorát ugrottak, hogy végül egymás hegyén hátán landoltak. Az volt egyébként a legérdekesebb, higy Suga fel sem ébredt... Nem bírtuk tovább a bűntársammal, és kitört belőlünk a nevetés, aminek sajnos nekem köhögés lett a vége. Ezt U-kwon észrevette, ezért mosolyogva odajött hozzám és elkezdte ütögetni a hátamat.
- Jól vagy? - kérdezte mosolyogó arcal és aggódó hanggal, mire én csak bólintottam.
- Látom jól kijöttök - fintorgott egyet Jiho - ami nem is baj, hiszen holnap úgyis te fogysz vigyázni rá - mutatott Yookwon-ra. Kijelentésére meglepődtem.
- Miért? - kérdeztem - nem mintha baj lenne, csak kérdezem.
- Azért, mert az én tudom a legjobban a fiúk közül a táncokat - mosolygott rám a holnapi ápolóm. Hogy ebből még mi lesz?

6. rész

Mikor beértünk a házba a két banda erősen koncentrált, hogy ne röhögje el magát mert ahogy mi kinéztünk az fergeteges lehetett. Rólunk gyorsan elkerült a téma hisz meg van az új ház!
-   Úr Isten! Ez remek hír!- Ujjongtam. Lehet, hogy kicsit túl lelkesen.
-   Jól van ezt megjegyeztem….ha azt akarod, hogy elmenjünk hát jó!- Játszotta a sértődöttet Suga

-   Mi? Nem! Nem  így értettem csak az a szuper, hogy a környéken lesztek! – Slisszoltam be a konyhába egy papír törlőért. Azt hiszem megfáztam.

-   Ahaa…. kivágtad magad- Jött utánam Hoseok.

-   Kösz!- Néztem rá laposan.

-   És ez már biztos?- Jött utánam P.O.

-   Igen, ha benne vagytok már ma elkezdhetünk pakolni! – Mosolygott  Jiho.

-   Hát ha ennyire ki akartok dobni….- Kezdte Suga . Még be se tudta fejezni a mondatot, de a BTS már az emeleten pakolászta a holmiját.

-   Hát amint látom nem mi akarunk kidobni titeket, hanem ti akartok elmenekülni tőlünk…még hozzá két lábbal feltartott kézzel…- Röhögött Jaehyo

-   Hát…..- Ezzel  Suga is követte társait.  Mivel már éjfél körül járt a fiúk bepakoltak és holtan estek össze a kanapén.

-   Ez se egy mindennapi látvány a BTS egymás hegyén- hátán- Mondta B-Bomb. Mivel már mi is holtak voltunk így jót röhögtünk az egyébként szörnyű poénon.

-   Na jó ennyi mindenki menjen aludni! –Szólalt fel most először Jiho. Furcsa volt, hogy egész este csak maga elé nézett és alig szólalt meg. Kezdtem sajnálni.

-   Hyojun  lenn maradnál egy kicsit?- Fogta meg a kezem Zico.

-   Persze- Furcsa volt az érintése mintha félénk lett volna. Az nem lehet. AZ a Jiho akit én ismerek az mindig teljes mellszélességgel áll az ötletei, döntései mellett. Mind a ketten leültünk a kanapéra én meg meglepetten néztem abba a nagy barna szemekbe.

-   Bocsánatot szeretnék kérni amiért egész héten amióta itt vagy csak bunkózok veled. – Na hát ezt nem vártam.

-   Mi? Miről beszélsz? Te tényleg bocsánatot kérsz?- Tényleg nem hittem el, de Zico folytatta.

-   Tudom, hogy megbántottalak, mert miután elmentél Kyung leült velem beszélgetni és igaza volt!- Megfogta a kezem én meg lefagytam.

-   Nem várom el, hogy újra kezdjük, de szia a nevem Woo Jiho a rajongóknak csak Zico- ÉS rám villantotta azt az elképesztően édes mosolyát.

-   Én…én nem tudom…-dadogtam. Ő kér bocsánatot amikor én hazudtam neki végig az egész megismerkedésünket.  Jó igaz ő volt a bunkó, de ez nem ér!

-   Csak annyit, hogy megbocsátasz?- És újra előtörtek az ismerős könnyek.

-   Meg!- És sírva végre a vállába temethettem az arcomat. Nem tudom milyen rég óta vártam már erre, hogy végre a karjában lehessek, de ehhez foghatót rég érezt…nagyon rég. És ami ez után történt, nem én  akartam csak úgy megtörtént. Zico megfogta az állam és felemelte néztük egymást egy darabig és végül csak annyit vettem észre, hogy Jiho közeledik és megcsókol. Ebbe a csókba éreztem minden elvesztegetett év kínlódását, keserűségét, éreztem az elmúlt év boldogságának minden egyes percét. Lassan csókolt és bizonytalanul, de mikor érezte, hogy biztos vagyok a dolgomban ő is rásimult az ajkamra. Meglepetten hőköltem hátra mikor rájöttem mit tettem.

-   Jaj ne haragudj nem akartam- Állt fel Jiho. Ijedten nézett rám én meg nem tudtam, hogy mi kéne most reagálnom.

-   Semmi…vagyis…mért?- kapkodtam a levegőt, és felálltam elé. Megint szemtől-szembe…nagyszerű!

-   Annyira  hasonlítasz rá!- Hát nem erre számítottam!

-   Hogy mi? Te azért csókoltál meg mert hasonlítok Song So Rára?- Hirtelen az elképesztő boldogságból a kegyetlen düh váltotta át.

-   Mi? Nem csak hirtelen eszembe jutott és elkábultam, de én téged szeretnélek..- Ennyi, ennél gyengébb szövege nincs? Mindig Song So Ra volt az aki mindent megkapott..még halála után is!

-   Jó látom már nagyon fáradt lehetsz! Jó éjt!- Sértetten és összezavarodottan futottam fel a szobámba. Hoseok nélkül az egész szoba üres volt és elfogott az a régi érzés amit akkor éreztem mikor megláttam Jihot ahogy csókolózik Mihoval. Megint kitört belőlem a zokogás, mert eszembe jutott az is amit Jiho mondott, hogy soha többé nem akar látni, de most mégis azért csókolt meg mert hasonlítok….magamra. Te jó ég én féltékeny vagyok…rám! Befeküdtem az ágyamba és taknyosan, piszkosan, könnyesen aludtam el...még le se fürödtem.
  Kora reggel keltem mert nem akartam büdösen és sárosan lemenni reggelizni így gyorsan letusoltam és hajat mostam. Mire leértem a fél csapat már pakolta át a dolgokat. Jiho nem volt sehol hát gyorsan befutottam a konyhába és bekaptam egy szendvicset. Nem akarok vele találkozni!
-  Jó reggelt napsugár!- Mosolygot mellettem Kyung.
-  Ohh szia neked is!
-  Megijesztettelek?- Dölt mellém a falnak.
-  Nem, csak nem számítottam rád- ültem le az asztalhoz.
-  Mért? Én nem költözöm!- Röhögött ki jó ízűen.
-  Tudom csak elgondolkodtam, akkor így mondom - Ez a srác mindenbe beleköt?
-  Oké gondolom Zicot keresed- bököt meg.
-  Mi? Én minek?- Éreztem ahogy a vér kifut az arcomból. 
-  Csak mert tenap úgy elmaradtatok- harapot bele a giga-mega almájába.
-  Jaa! Nem! Tegnap nem volt semmi!
-  Persze - Vihogott és kiment pakolni. Remek gondolom most mindenki azon csámcsog, hogy mi mit csináltunk idelenn. Na jó nem értem mért ő van kiakadva hisz Ő sértett végig...vagy nem? De nem, én nem fogok megint bedőlni neki! Ezzel az elhatározzással mentem pakolni, de vissza is fordultam, muszáj beszélnem vele! Az ő szobája a folyosó végén volt így az odafelé vezető úton kétszer is meggondoltam magam, de ha már itt vagyok nem érdekel beszélek vele! Mikor bekopogtam először egy mogorva morgást hallotam és valami olyasmit mondhatott, hoyg ki vagy...de nem értettem pontosan! Már mondani akartam, hogy Hyojun vagyok, de ajtót nyitott. Félmeztelenül állt meg előttem, a haja még a szokottnál is kócosabb volt én meg már majdnem elpirultam, de aztán megszólalt.
-  Remek, azért jötté, hogy megint belém rúgj?- Tárta szét a kezét és törte össze az összes reményt ami mellette szólt.
-  Nem! Csak azt hittem adsz valami magyarázatot!- Emeltem meg a hangom, még jó, hogy szinte senki sincs itthon.
-  Milyen magyarázatot vársz? Tegnap elmondtam!
-  Arra gondolsz, hogy miért csókoltál meg! Én azt kérdem, mért mondtad utána, hogy engem akarsz? Miért?- A kérdés látszólag meglepte, de nem érdekel! Választ akarok!
-  Ohh, te eljesen más vagy mint a többi lány, te érdekes, elképeztő ember vagy, de nem tudom, hogy mit tudnék veled csinálni és ezért voltam veled olyan amilyen mert nagyon hasonlítasz arra az emberre akit a világon mindennél jobban szerettem és megcsaltam, egy bolond voltam! De mielött ezt elmondhattam volna neki meghallt és én is elvesztettem az egykori énem!- Ziconál itt telt be a pohár elmondta, hogy mennyi mindent nem tudott nekem elmondani és, hogy miután megtudta a halálom Kyunggal együtt nem tudtak más emberek szemébe nézni. Én meg mintha csak egy jó barát lennék csöndben sírtam és bólogattam. Párszor majdnem félbeszakítottam és bevallotam volna mindent, de eszembe jutottak a bátyáim és az apám, igaz nem szeret úgy mint ahogy kéne, de ha nem lenne olyan amilyen én se lennék itt! Így csak állatm és bámultam. Nem tudtam megszólalni!
-  Na elég magyarázat?- Felelte és látszott rajta, hogy végre megszabadult jó pár év terhétől.
-  Elég- Nyeltem le az utolsó csepp könnyem.
-  Most pedig szeretném neked elmondani, hogy tegnap mikor rádmásztam azt ne érts félre, de csak egy pillanatnyi elábrándulás volt, sajnálom- Megint visszatért az eddigi érzés...féltékeny vagyok magamra!
-  Persze, ez így lesz jó!- Bólogattam, legalább ő boldogabb lett. Viszont nekem megint meghallt egy részem hisz valamilyen szinten megint távolabb lett tőlem. Nem kellet sok idő miután becsapódott elöttem az ajtó már sírtam is és berobbantam a szobámba! Kivágtam az ajtót és véletlen nekiütközött valami keménynek. Ehez a kemény dologhoz hang is társult, sőt amint teljesen kinyílt az ajtó megláttam a teljes képet. Hoseok fogta vérző orrát.
-  Te jó ég! Ne haragudj! Betört?- Ijedten ugrottam oda és fogtam meg én is a vérző testrészt.
-  Basszus ez eltört!- Kiáltotta
-  Ne haragudj! Véletlen volt, nem tudtam, hogy itt vagy- estem kétségbe.
- Jó, nem haragszom, de vigyél be a sürgösségibe!- Indult kifele az ajtón. A nagy ordítozásra persze mindenki kijött és értetlenül nézték Hoseok véres orrát és az én szintén véres kezemet.
- Ne nézzetek ilyen bambán betörtem az orrát!

5. rész

Hoseok szemszög:

Elősször is. Amit Zico a beszélgetésünkből félre értett az igazából így zajlott:
- Megnézhetem a képeidet? - kérdeztem.
- Csak akkor, ha fel tudod törni! - kacsintott rám.
Egy újabb kihívás. A bandában híres vagyok arról, hogy bármilyen kódot fel tudok törni. Hyojun telefonján minta kód volt, ért elősször lekapcsoltam a képernyőt, majd a szemem elé raktam, úgy, hogy a fény a lány ujjának az útját mutassa. Nem telt bele sok idő, már a telefonját nyomkodtam. Az első dolgom a képek volt. Már majdnem az összes albumot átnéztem, amiben tulajdonképpen, csak sminkes képek, kivéve egy kettő, ami gondolom az iskolája látszódott. Az utolsó mappa zárolt volt. Végre valami izgi. Két perc múlva azt is feltörtem. Egyszer csak Hyojun szólalt meg.
- Nem unod még? - kérdezte.
- Nem - és elkezdtem nézegetni a titkos mappában lévő képeket.
Igazából csak azt az egyet. Amin Hyojun és Zico összenyomott arcokkal vigyorognak a kamerába. Hogy mi!?
- Hyojun - szóltam oda neki.
- Igen? - fordult felém.
- Ezt meg mivel magyarázod? - toltam a képébe a készüléket. Mikor rá pillantottam, holt fehér változott az arca. Az elején csak dadogott, ézért inkább én szólaltam meg elősször.
- Ha te nem mondasz semmit, akkor megkérdezem Zico-t - álltam volna föl, de ő visszarántott.
- Várj! Inkább elmondom, de...
És innen kezdődött az a bizonyos eset.
Nem tudtam, hogy mikor fogja így elmondani, de végül még az nap, miután az elütött lány elaludt, kimentünk az erkélyre és elmondott mindent. Mikor vége lett a történetnek, mit ne mondhatnék, az állam a padlót súrolta. Elképesztő, hogy miken ment keresztül! Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy most ő milyen szenvedéseken mehet keresztül. Következő nap abban az új lányban, volt valami gyanús, és a megérzésem nem csalt. Eddig csak történetekben hallottam ilyen emberekről, de ezek szerint igazából is léteznek. Mikor végre elvitték a szülei, és mindenki bocsánatot kért Hyojun-tól egyszercsak Zico kiáltott fel.
- Miért van ez a kép a telefonodon? - nyomta a lány képébe a készüléket.
Ajjaj! Kíváncsi vagyok, hogyan fogja ebből kihúzni magát.

Hyojun szemszöge:

Amint meghallottam a kérdést, megfagyott az ereimben a vér. Basszus! Automatikusan a zsebemhez kaptam a kezem, de a készülék sehol.
- Magyarázatot kérek! - nézett egyben dühösen és reménykedve a szemembe.
- Milyen képről van szó? - jött oda Kyung. Elősször a telefonra, majd rám pillantott. - miért van nálad ez a kép? - nézett rám kíváncsian és egyben gyanakvóan is.
- Te vagy az ugye?! - szólalt meg Jiho.
- Nem. - tagadtam le.
- Akkor mi ez a kép? Mivel magyarázod, hogy pont mi vagyunk rajta? Miért... - nem tudta befejezni, mert közbe szóltam.
- Ó a francba! Felejtsd már el! Sora halott, és te ezen nem tudsz változtatni! Fogadd már el! - a végén, mire rájöttem, hogy mit is mondtam, a szám elé kaptam a kezem.
Kitörésemnek köszönhetően, óriási csend telepedett a házra. Jiho szemei nagyra tágultak, amik meglepettséget és egy kicsi győzelmet tükrözött, de köztük volt a megbánás is.
- Te meg honnan...? - szólalt meg Kyung.
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Gyerünk Sora gondolkozz! Nem is... Hyojun!
- Srácok! Légyszives felmennétek? - néztem rá a fiúkra - kérlek!
- Rendben! - szólalt meg Hoseok, majd oda jött hozzám - minden rendben lesz? - súgta a fülembe.
- Persze, csak annyit kérek tőled, hogy még véletlenül se mond el a fiúknak, arról amit mondtam, különben halott leszel - néztem rá szúrós szemmel, mire csak bólintott egyet, majd elindult a többiek után.
Mikor már csak hárman maradtunk a helyiségben elősször Jiho szólalt meg.
- Az előző eset is azt bizonyítja, hogy ismerted Sora-t, és szerintem te vagy az - mutatott rám, vádlóan.
- Nem. Nem én vagyok, de ismertem. - és belekezdtem a hazudozásba - Sora-val nagyjából a halála előtt két hónappal ismerkedtem meg egy klubban.
- Miért járt volna ő oda? - nézett rám értetlenül Jiho.
- Mert rájött, hogy megcsalod - erre a fiú elfehéredett.
- De akkor...
- Előbb had fejezzem be, és csak utána kérdezzetek - vágtam közbe - szóval. Pár nappal az után, hogy rájött elment egy night klubba, ahol velem találkozott. Olyan részegre itta magát, hogy mindent elárult egy idegennek. Mivel nem tudtam, hogy ki is ő ezért elvittem magunkhoz, ahol következő reggel, már józanul előadta még egyszer ugyan azt a mesét. Aztán már minden második héten találkoztunk. Mindig elmesélte, hogy éppenséggel hogyan bizonyosodott meg arról, hogy egy másik lányt szeretsz. A családjáról sosem akart beszélni. Barátaival soha nem találkoztam, és ők sem velem, kivéve azon a napon. Kitálalt nekem mindenről, hogy ezek után már nem szeret, csak szerette volna, ha tudod az igazat. Mi után befejezte, az egyik barátja házába mentek, és innen már te is tudod, hogy mi történt.
A kis részleges hazugságom után, rápillantottam a fiúkra. Jiho holtsápadt arccal nézett rám. Legszívesebben elmondtam volna az igazat, de nem tehettem. Nem csak apám, hanem magam miatt is.
- Én most inkább fel megyek a többiekhez. Örülök, hogy elmondtad az igazat - mosolygott rám féloldalasan Kyung, majd megindult fölfele a szobájába.
Csak ketten maradtunk.
- Mivel magyarázod a képet?
Mielőtt válszolni tudtam volna egy vöröske suhant át mögöttem.
- Elmentem! - kiáltott vissza a fiú.
Meglepettségem után, minta nem is történt volna semmi válaszoltam Jiho-nak.
- Az egyik találkozásunkkor elkobozta a telefonom, és csak úgy átküldte a képet - füllentettem. Jobbat is kitalálhattam volna...
- És miért mutattad meg Hoseoknak? - őőő...
- Azt mondtam neki, hogy csak akkor nézheti meg a képeimet, ha fel tudja törni a telefont, és sikerült neki... - ez most viszont teljesen igaz volt - úgyhogy ő is tud mindent, amit te - na ez csak félig.
- Aha... - mélyedt el gondolataiban.
- Ettől függetlenül nem szeretném, ha e miatt máshogy bánnal velem! - kijelentésemre meglepődött - ha bunkón bánsz velem, nem fogom felhozni ezt az incidenst.
- Rendben - kezdett visszatérni a színe.
- Akkor szia! - és amilyen gyorsan csak lehetett, felrohantam a szobámba, magam mögött becsapva az ajtót.
Hátat fordítottam a tárgynak, majd lassan és lihegve lecsúsztam rajta a földre. Hogyan tudtam én ilyeneket mondani? Hirtelen Hoseok termett mellettem.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva.
- Persze. Csak... - és elmeséltem neki a csodás hazugságom minden egyes részletét.
- Te meg honnan tanultál meg ilyen jól huzdni? - lepődött meg.
- Az a négy év elég sokat segített - mosolyodtam el fájdalmasan.
Hirtelen felpattantam és odarohantam az ágyamhoz. Lehajoltam majd kigurítottam alóla a rég nem látott kosárlabdámat. Kimentem az erkélyre ahonnan ledobtam a földre a labdát. Megvártam, míg abbahagyja a pattogást és utána én is követtem a fán keresztül. Amint a lábam a puha talajt érte elkezdtem kifele rohanni az utca irányába. A kosárlabda, az nekem egy olyan sport, hogy csak akkor játszom, ha szomorú vagy dühös vagyok, estleg még a bátyámmal régen. Nem tudtam merre megyek. Csak mentem a lábam után, amit nem bántam meg. Kb félóra bolyongás után, egy össze graffitizett elhagyatott épület mögött egy pályát láttam meg.
Meglepetésemre, már volt ott valaki aki nem más, mint Yoongi volt. Nem kicsit meglepődtem, mert látszott rajta, hogy tud játszani. Még egy pár percig néztem amikor egyszer visszapattant a labda a palánkról bele egy szilánkba és ennek köszönhetőn kidurrant. Szegény Suga annyira meglepődött, hogy csak nézte azt a lapos valamit. Észbe kaptam és labdámat pattogtatva odafutottam a palánkhoz, majd egy könnyed mozdulattal bedobtam.

Suga
Most már vörös haja van 

- A kedvenc labdám volt - tört ki hirtelen Suga-ból. Aha... Mikor volt olyan kedves és felém fordult, enyhe csodálkozás látszott rajta. - Te meg...? - kezdett volna bele, de én félbeszakítottam.
 - Csak játszunk. Majd utána elmondom. - egy kicsit érdekesen nézett rám - és a labdát is megkapod... - erre már megörült.
- Nem fogom vissza magam! - végre valaki ellenfélként tekint rám.
- Ne is tedd - mosolyogtam vissza rá.
És elkezdődött a meccs. Be kell ismernem Yoongi nagyon jó játékos. Fej fej mellet haladva játszottunk, míg a pólóink izzadságtól lettek áztatva, mivel egymás után cseleztük és leptük meg a másikat. Már egy fél órája játszhattunk, amikor megdörrent az ég és elkezdett zuhogni az eső. Olyan megnyugtató volt.
- Menyjünk? - kérdezte lihegve a fiú.
- Dehogy megyünk! Ilyenkor a legjobb!
- Nem is engedtem volna - mosolygott rám vissza rám kihívóan.
Folytattuk tovább. Életemben nem játszottam ilyen jó! Kosárt kosár után dobáltunk a hálóba, miközben az összes ruhánk, és a hajunk tövétől a végéig csurom vizesek lettek. Az esőt mintha dézsából öntötték volna. Eszembe jutottak a múlt sebei, de nem akartam kimutatni. A vége felé nem bírtam tovább és előtörtek az érzelmek. Elkezdtek lefolyni a sós cseppek arcomon, keveredve az esővízzel. Az utolsó percekben mindent beleadtam, míg végül döntetlen lett. Suga-val egyszerre dőltünk bele a sártengerbe és lihegve röhögtünk egymáson.
- Imádom az esőt - jelentettem ki, majd tovább pityeregtem.
Azt hittem, hogy Yoongi nem fogja észrevenni, de tévedtem. Egyszer csak felült és rám nézett.
- Teljes mértékben igazad van - odajött hozzám és leült mellém, mire én is feltápászkodtam - ne sírj! - erre mégjobban elkezdtem elkezdtem bőgni.
Mire reagálni tudtam volna, már a karjaiban voltam és úgy vígasztalt. Visszaöleltem, belemarkoltam a pulcsijába és beszívtam férfias illatát. Már egy jó ideje lehettem meleg ölelésében, mikor egyszer csak megszólalt.
- Tudom, hogy mi történt veled négy évvel ezelőtt - hogy mi? Nem távolodtam el tőle, hanem a fülébe súgtam szipogva.
- Honnan?
- Az nap este, amikor az a lány hozzánk jött, és az erkélyen elmondtad Hoseok-nak. Én akkor alattatok voltam, és mindent hallottam. - vallotta be - jut eszembe! Mit hazudtál Zico-éknak? - ekkorra már abbahagytam a sírást és eltávolodtam tőle.
- Azt, hogy ismertem Sora-t, de nem én vagyok ő - örülök, hogy ilyen jól fogadta, és ennyire megbízik bennem.
- Köszönöm, hogy bízol bennem - úgy néz ki az érzés kölcsönös - egy utolsó kérdés!
- Igen? - hajoltam el a vállától.
- Ha nem hall minket senki, hívhatlak Sora-nak? - meglepődtem, ezért csak bólogatni tudtam. - mostmár hagyd abba a sírást, és irány haza. - parancsolt rám.
- Rendben! - úgy is tettem.
Még mindig szakadt az eső, ezért gyorsan felkaptuk a kosárlabdát, és elkezdtünk hazafele futni. Visszafele rengeteget nevettünk, mert nem volt olyan pillanat, amikor valamelyikünk nem esett el, vagy legalábbis botlott meg. Mikor már az utcánkban voltunk egy óriásit villámlott, és ha lehet, még jobban el kezdett esni az eső. Mikor betoppantunk a házba mindenki eléggé furcsán nézett ránk, bár nem is csodálkozom, hiszen nem volt olyan pont, ahol nem voltunk sárosak és vizesek.
- Inkább meg sem kérdezem - szólalt meg Namjoon a halántékát masszírozva, viszont Jiho-n látszott, hoyg azért meg akarta - Srácok!
A fiúk mindannyian a leaderükre figyeltek.
- Előbb beszéltem a menedzserrel és megvan az új lakás! - jelentette ki.
- Mi!? Hol? - kérdezte Hoseok.
- Itt a szomszédba.