Mikor meghallottam a telfonom pittyegését, mintha valami élet mentő dolog lenne (valamijen értelemben az is volt), kapkodva nyúltam a zsebemhez. Idegesen rángattam ki a készüléket az eddigi helyéről, de ez a kapkodás hamar abba maradt, mert rájöttem, hogy teliesen idiótát csinálok magamból. Mikor a készülék már a kezemben pihent, gyorsan megnyitottam az üzenetet, amiben Hoseok válasza volt. Nem álltbenne túl sok. Csak 2 betű állt benne:
Ok
... Azt mondom, hogy vészhelyzet van, ő meg csak két betűt képes válsznak bepötyögni! Nemtetszésemet kifejezve hangosan felhorkantam, és az egyik kezemet, amiben a telefon is volt magam mellé ejtve, a másikat pedig csípőmre rakva bosszankodtam. Mikor rájöttem, hogy hol is vagyok, és kik vesznek körül, ráadásul mennyire idegesnek kéne, hogy legyek az apám jelenlétében, rögtön átváltottam arckifejezésemet zavarttá.
- Elnézést - dadogtam kétségbeesetten - sajnálom, de mennem kell! Viszlát!
Meg sem várva a válaszukat, apám mellet elslisszolva gyorsan felvettem a cipőmet, majd kirohantam a házból a meglepődött arckifejezéseket hátra ahgyva. Mikor már nem láttam a házat, megálltam és két kezemet a térdemre téve kezdtem el lihegni. Mikor már lenyugodtam, megcsörrent a telefonom.
- Te most komolyan csak két betűvolt a válaszod, ahoz képest, hogy azt mondtam vészhelyzet van!? - vált idegessé a hangom.
- Bocsánat - szólalt meg félénken Hoseok a túloldalon.
- Inkább hagyjuk... - fújtam ki a levegőt - egyébként mit szeretnél? - váltottam át fáradtra a hangnemem.
- Igazából csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy mi is az a nagy vészhelyzet.
- Áh... Akkor bocsánat kérés elfogadva - jöttem zavarba.
- Még szép! - váltott át egóba Hoseok.
- Otthon voltam...
- És? Ezt eddig is tudtam.
- De nem ott! A szüleimnél otthon!
- Jaaaa...! Az tényleg gáz - jött rá a lényeglegre.
- Kössz hogy együtt érzzel velem. Igazán kedves vagy - fedtem fel a tényeket - Idióta...
- Most mé... - de nem tudta befejezni, mert óriási hangzavar támadt körülötte, ami miatt el kellett tartanom a telefont a fülemtől.
Pár másodperc múlva, Hoseok beleszólt a telefonba.
- Ezt hallanod kell - hangja vidámsággal, és egy kis kárörvendéssel volt teli. Vajon mi történt?
Mikor kihangosította a telefont, a két csapat hangját lehetett hallani. Mit keresnek ők ott?
- Hyojun eltűnt! - hallottam meg Minhyuk hangját.
- Már mindenhol kerestük, de sehol sem találtuk! - ez Yookwon volt.
- Próbáltátok már felhívni? - kérdezte Namjoon.
- Csak Yookwon próbálta, mert neki van meg egyedül Hyojun telefonszáma, de neki lemerült a telefonja - hallottam meg Jiho hangját.
Hogy lehetnek ezek ennyire sötétek? Ráadásul úgy beszélnek róla, mintha nem lenne más megoldás!
- Miért nem raktad fel töltőre a telefont? - csatlakoztam be a beszélgetésbe. Hirtelen a kisdisznó hangját hallottam meg, egyre hangosabban, amivel arra következtettem, hogy Hoseokhoz közeledett.
- Ez igaz... - ezek tényleg sötétek... - De várjunk csak! Hyojun?! Hol vagy? - vált vidámmá a hangja.
- Mindjárt elindulok, de előbb még szeretnék beszélni Hoseok-kal.
- Oké, akkor várunk! - válaszolt boldogan Yookwon.
Mikor minden elhalkult, vagyis J-hope kikapcsolta a kihangosítót, a fiú beleszólt a telefonba.
- Szóval akkor mit szeretnél?
- Inkább csak elmondanám a részleteket, hátha úgy jobb lesz.
- Áh. Értem.
- Az egész tulajdonképpen egy hekker miatt van! Valaki meghekkelte az adataitokat, ráadásul e miatt elmarad 4 fellépésetek és ezért egy nyomorult titoktartási szerződést kellett alárnom, bár nem tudom, hogy minek, mert szerintem telejesen fölösleges volt és még ennek tetejében ezt neked tilos lett volna elmondanom! - hadartam el egy szuszra a történtek első felét.
- Egy hekker? - lett egy kicsit ideges. - személyes véleményem szerint inkább tehetséges, mert feltudott törni egy híres ügynökség adatbázisát... - mikor rájött, hogy mit is mondott, elnémult.
Kellett egy kis idő, hogy nekem is eljusson a tudatomig az előbb hallottak. Ha jól értelmeztem, akkor...
- Jung Hoseok! Te most komolyan feltörted azt a nyomorult rendszert? - kezdtem el felemelni a hangom idegességem miatt.
- Csak azért, mert már élő hullák vagyunk e miatt a sűrű beosztás miatt... Egyébként ha jól hallom meggyógyultál - kezdett el szabadkozni.
- Ne tereld a témát! Tudos te, hogy miattad miket kellett át élnem! Találkoztam 4 év után most találkoztam elősször apámmal, ráadáaul nem volt valami fényes emlék ez. Aztán még ott van anya és Dongsun is! Ez volt életem egyik legborzalmasabb napja. Most leteszem. Még majd beszélünk. - azzal a lendülettel kinyomtam a telefont.
Az egész e miatt az idióta miatt van! Idegsségemben elindultam az egyik irányba, azonban valaki az utamat állta. Mikor felnéztem az illetőre, az idősebbik bátyámmal találtam szembe magam. Bakker. Hogy lehetek ennyire szar titoktartó.
Ok
... Azt mondom, hogy vészhelyzet van, ő meg csak két betűt képes válsznak bepötyögni! Nemtetszésemet kifejezve hangosan felhorkantam, és az egyik kezemet, amiben a telefon is volt magam mellé ejtve, a másikat pedig csípőmre rakva bosszankodtam. Mikor rájöttem, hogy hol is vagyok, és kik vesznek körül, ráadásul mennyire idegesnek kéne, hogy legyek az apám jelenlétében, rögtön átváltottam arckifejezésemet zavarttá.
- Elnézést - dadogtam kétségbeesetten - sajnálom, de mennem kell! Viszlát!
Meg sem várva a válaszukat, apám mellet elslisszolva gyorsan felvettem a cipőmet, majd kirohantam a házból a meglepődött arckifejezéseket hátra ahgyva. Mikor már nem láttam a házat, megálltam és két kezemet a térdemre téve kezdtem el lihegni. Mikor már lenyugodtam, megcsörrent a telefonom.
- Te most komolyan csak két betűvolt a válaszod, ahoz képest, hogy azt mondtam vészhelyzet van!? - vált idegessé a hangom.
- Bocsánat - szólalt meg félénken Hoseok a túloldalon.
- Inkább hagyjuk... - fújtam ki a levegőt - egyébként mit szeretnél? - váltottam át fáradtra a hangnemem.
- Igazából csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy mi is az a nagy vészhelyzet.
- Áh... Akkor bocsánat kérés elfogadva - jöttem zavarba.
- Még szép! - váltott át egóba Hoseok.
- Otthon voltam...
- És? Ezt eddig is tudtam.
- De nem ott! A szüleimnél otthon!
- Jaaaa...! Az tényleg gáz - jött rá a lényeglegre.
- Kössz hogy együtt érzzel velem. Igazán kedves vagy - fedtem fel a tényeket - Idióta...
- Most mé... - de nem tudta befejezni, mert óriási hangzavar támadt körülötte, ami miatt el kellett tartanom a telefont a fülemtől.
Pár másodperc múlva, Hoseok beleszólt a telefonba.
- Ezt hallanod kell - hangja vidámsággal, és egy kis kárörvendéssel volt teli. Vajon mi történt?
Mikor kihangosította a telefont, a két csapat hangját lehetett hallani. Mit keresnek ők ott?
- Hyojun eltűnt! - hallottam meg Minhyuk hangját.
- Már mindenhol kerestük, de sehol sem találtuk! - ez Yookwon volt.
- Próbáltátok már felhívni? - kérdezte Namjoon.
- Csak Yookwon próbálta, mert neki van meg egyedül Hyojun telefonszáma, de neki lemerült a telefonja - hallottam meg Jiho hangját.
Hogy lehetnek ezek ennyire sötétek? Ráadásul úgy beszélnek róla, mintha nem lenne más megoldás!
- Miért nem raktad fel töltőre a telefont? - csatlakoztam be a beszélgetésbe. Hirtelen a kisdisznó hangját hallottam meg, egyre hangosabban, amivel arra következtettem, hogy Hoseokhoz közeledett.
- Ez igaz... - ezek tényleg sötétek... - De várjunk csak! Hyojun?! Hol vagy? - vált vidámmá a hangja.
- Mindjárt elindulok, de előbb még szeretnék beszélni Hoseok-kal.
- Oké, akkor várunk! - válaszolt boldogan Yookwon.
Mikor minden elhalkult, vagyis J-hope kikapcsolta a kihangosítót, a fiú beleszólt a telefonba.
- Szóval akkor mit szeretnél?
- Inkább csak elmondanám a részleteket, hátha úgy jobb lesz.
- Áh. Értem.
- Az egész tulajdonképpen egy hekker miatt van! Valaki meghekkelte az adataitokat, ráadásul e miatt elmarad 4 fellépésetek és ezért egy nyomorult titoktartási szerződést kellett alárnom, bár nem tudom, hogy minek, mert szerintem telejesen fölösleges volt és még ennek tetejében ezt neked tilos lett volna elmondanom! - hadartam el egy szuszra a történtek első felét.
- Egy hekker? - lett egy kicsit ideges. - személyes véleményem szerint inkább tehetséges, mert feltudott törni egy híres ügynökség adatbázisát... - mikor rájött, hogy mit is mondott, elnémult.
Kellett egy kis idő, hogy nekem is eljusson a tudatomig az előbb hallottak. Ha jól értelmeztem, akkor...
- Jung Hoseok! Te most komolyan feltörted azt a nyomorult rendszert? - kezdtem el felemelni a hangom idegességem miatt.
- Csak azért, mert már élő hullák vagyunk e miatt a sűrű beosztás miatt... Egyébként ha jól hallom meggyógyultál - kezdett el szabadkozni.
- Ne tereld a témát! Tudos te, hogy miattad miket kellett át élnem! Találkoztam 4 év után most találkoztam elősször apámmal, ráadáaul nem volt valami fényes emlék ez. Aztán még ott van anya és Dongsun is! Ez volt életem egyik legborzalmasabb napja. Most leteszem. Még majd beszélünk. - azzal a lendülettel kinyomtam a telefont.
Az egész e miatt az idióta miatt van! Idegsségemben elindultam az egyik irányba, azonban valaki az utamat állta. Mikor felnéztem az illetőre, az idősebbik bátyámmal találtam szembe magam. Bakker. Hogy lehetek ennyire szar titoktartó.
Idegesen szoromgattam a kis teáscsészét a kezemben. Nem tudtam, hogy mivel kezdjem. Dongsun egy közeli kávézóba vitt el, de azóta az eset óta egy szót sem szólt. Csak merdten bámult ki az üvegablakon túli külvilágra.
- Mi történt? Miért nem mondtal el?
- Az a hír rólam... - kezdtem el dadogva - részben igaz volt. Az a lány nem én voltam, de egy kis incidens miatt valahogyan elcsréltük a táskáinkat az iratainkkal együtt, és mivel teljesen felismerhetetlenek voltak a testek, ezért az irataikat nézték, ami ugye az enyém volt. - hadartam el az egészet - lekerekítve ennyi.
- Értem... - még mindig a kinti világot bámulta, de nem sokkal később vissza fordult - örülök, hogy nem haltál meg - mosolyodott el, amivel együtt egy könnycsepp is legrdült az arcán. És mégegy.
- Ne sírj, mert akkor én is fogok - így is lett.
Mindketten, mintha egymás gondolatainkban olvasnánk egyszerre felálltunk, és egymás nyakába borulva elkezdtünk halkan sírdogálni. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, de nagyon jó érzés volt. A régi emlékek nem jöttek elő, hanem csak az a megnyugtató érzés töltötte el az egész testemet. Viszont mint minden jó dolog, ennek is egyszer vége lett.
- Hazaviszlek - szólalt meg Dongsun.
- Rendben. - dünnyögtem a vállába.
Lassan eltávolodtunk egymástól, majd letöröltük a könnyeinket és kínosan elnevettük magunkat.
Nem tartott sokáig, de az elmúlt 4 évben most elősször, ebben a pillanatban jól éreztem magamat.
- Mi történt? Miért nem mondtal el?
- Az a hír rólam... - kezdtem el dadogva - részben igaz volt. Az a lány nem én voltam, de egy kis incidens miatt valahogyan elcsréltük a táskáinkat az iratainkkal együtt, és mivel teljesen felismerhetetlenek voltak a testek, ezért az irataikat nézték, ami ugye az enyém volt. - hadartam el az egészet - lekerekítve ennyi.
- Értem... - még mindig a kinti világot bámulta, de nem sokkal később vissza fordult - örülök, hogy nem haltál meg - mosolyodott el, amivel együtt egy könnycsepp is legrdült az arcán. És mégegy.
- Ne sírj, mert akkor én is fogok - így is lett.
Mindketten, mintha egymás gondolatainkban olvasnánk egyszerre felálltunk, és egymás nyakába borulva elkezdtünk halkan sírdogálni. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, de nagyon jó érzés volt. A régi emlékek nem jöttek elő, hanem csak az a megnyugtató érzés töltötte el az egész testemet. Viszont mint minden jó dolog, ennek is egyszer vége lett.
- Hazaviszlek - szólalt meg Dongsun.
- Rendben. - dünnyögtem a vállába.
Lassan eltávolodtunk egymástól, majd letöröltük a könnyeinket és kínosan elnevettük magunkat.
Nem tartott sokáig, de az elmúlt 4 évben most elősször, ebben a pillanatban jól éreztem magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése